Aktuális

"Ne a halottat sirassátok, és ne azt sajnáljátok! Azt sirassátok, aki elmegy, mert nem tér vissza többé, nem láthatja viszont szülőföldjét." (10.)

Nem is ragozom, mert nincs miért. Egyértelmű és mégsem az. Nekem igen, másnak nem. Elnézve a világnak jelen menését (agy, kocsi, halottas zarándoklat) nagyon sokan vannak, akik nem tudnak mit kezdeni a halottaikkal, meg a könnyeikkel, s ebből kiindulva az élettel sem. Pedig kellene kezdeni valamit ezzel, mert a virágosok egyre jobban és jobban élnek belőlünk, meg abból, hogy nem tudunk mit kezdeni a látható élet keretein túli dolgokkal. A születés és a halál bekerült az életterünkből a kórházakba, a gyereket meghozzák a házhoz, a haldoklót elviszik. Így kerül ki az élet látható folyásából és érzékelhető valóságából az, ami felett már nincsen hatalmunk. Végül is erről szól ez az egész, nem hiszem, hogy tudatosan, sokkal inkább a lelkünk mélyebb rétegeibe belerejtve. Azt gondoljuk, hogy így legalább van hatalmunk a múlt és a lezárt életszakaszok felett. Mert nekem senki se mondja, hogy rendjén van az, hogy egy nagyvárosi köztemetőben az összehordott virágok értéke annyi, hogy abból nyugodtan le lehetne rakni egy új szociális intézmény alapjait. Az országban pedig egy-két jó kis kórházi gépet lehetne abból venni, amit mi a sírokra kiszórunk. Mert a virágnak is az lesz a sorsa, ami a virág alatt földben levőknek. Nem véletlenül hagyja Jézus Krisztus a halottakat a halottakra és bízza az élőket az élőkre. Mert a halottnak már nincsen szüksége semmire. Se virágra, se sajnálatra sem sírásra. Ezekre legfeljebb nekünk van szükségünk. De vajon ezekre van-e valójában szükségünk?