hátulütő

„A hátukat fordították felém, és nem az arcukat; bár tanítottam őket, idejében tanítottam, de nem fogadták meg engedelmesen az intést.” (33.)

Vannak sztorik, amik akkor vállnak igazán érthetővé, amikor egyszer csak kilépsz az addigi megszokott szerepedből és átkerülsz a történet egy másik szereplőjének a bőrébe. Erre az alapélményre épít a pszichobiznisz egy nagy szelete: drámajáték, szerepcsere, megállítjuk a sztorit, körbejárjuk, aztán hátha jutunk valamire. Gyerekként nem értettem, hogy mi a baja felnőtteknek azzal, hogy amikor beszélnek hozzám én képes vagyok hátat fordítani nekik. Még mindig hallom a hol szeretettel korholó, hol korholva szerető mondást: - Ne fordíts hátat egy felnőttnek, ha beszél hozzád! Azóta tudom, hogy egy gyereknek se, vagy ha már hátat fordítasz, akkor a felnőttnek is úgy, hogy tudja, nem akarsz vele beszélni. Persze nem megyek bele abba a témába, hogy létezhet-e olyan világrend, ahol egy gyerek nem akar a felnőttel beszélni, de mindenképpen fontos jelzés, ha valaki hátat fordít nekünk. Akár gyermeki durcából, akár felnőttes dühből fakad, de komoly figyelmeztetés lehet. Elfordulok tőled azt jelenti: hagyjál, bántottál, nem akarok a szemedbe nézni. Nézd a hátam, a tarkóm, éppen elég az neked. Lehet, hogy tévedek, de mégis azt kell mondjam: látnom kell a szemed, hogy a mélyére nézzek, az arcod, hogy leolvassam vonásaidnak a mélységét, a sírásra vagy mosolyra görbülő szájszegletedet. Ne fordíts nekem hátat, mert csak a szemedbe nézve tudjuk rendezni ezt az egészet. Nem jó a hátad mögött lenni, igaz nem élek vissza a helyzettel, hogy mögötted azt teszek, vagy mondok, amit akarok, hiszen te sem látsz engem. De kérlek, ha fontos vagyok kicsit is, akkor ne fordíts nekem hátat.