önámítás

„Ezt mondja az Úr: Ne áltassátok magatokat azzal, hogy majd elvonulnak innen a káldeusok, mert nem fognak elvonulni! Ha megvernétek is az ellenetek harcoló káldeusok egész hadseregét, úgyhogy csak sebesültek maradnának belőle, még ezek is fölkelnének sátrukból, és fölperzselnék ezt a várost.” (9-10.)

Mindenkivel előfordulhat még a legmélyebb tudatosság, rendíthetetlen hit és meggyőződés mellett is, hogy az önámítás csapdájába esik. Amikor is azzal csapjuk be magunkat, mert annyira szeretnénk hinni valamiben vagy valakiben, hogy meg nem látottá és meg nem értetté tesszük azokat a jeleket, amik önmagukért beszélnek. Talán ha a legelemibb emberi kapcsolatokat veszem alapul, akkor van az úgy, hogy a nagy szerelemben látom én, hogy ez az egész nem „önazonos”, nem jó sem neki, sem nekem, de elhessegetem magamtól ezt a gondolatot, mert „biztos nem is úgy van”, meg majd jó lesz. Meg alkut kötünk ilyen-olyan indokkal a saját magunk lelkiismeretével, becsapva magunkat, akár egy egész életen keresztül. Mert ugye sokat veszítenénk, ha bevallanánk a tévedésünket, ezért ráfogjuk a másikra, vagy keresünk egy ürügyet, ami kitart életünk végéig. Az egész folyamat arról szól, hogy akarnom kell az illúziót, mert fájdalmas lenne a felébredés, szembesülés azzal, hogy mennyire hamis az, amit eddig tettem, vagy gondoltam, vagy amiben reménykedtem. De nagyon fontos, hogy az önámításban én csapom be saját magam és nem a másik engem. Áltatjuk magunk hamis reménnyel, áltatjuk magunkat azzal, hogy a jelek, amik egyértelműek, nem is olyanok, nem is azok, még van remény. Isten nagyon sokszor elmondta már az embernek, hogy az önámítás veszélyes és kegyetlen dolog, mert a történetnek a végét nem befolyásolja, hanem csak a tragédiába vezető utat teszi kényelmesebbé. Ami pontosan azért torkollik tragédiába, mert nem akarjuk látni, hogy az-az út a szakadékba vezet. Isten utakat ad elénk, de mindegyikkel kapcsolatban elmondja, hogy mi az útnak a vége, hova is érkezünk, mi is lesz a sorsunk. A mi felelősségünk, hogy melyik utat választjuk, vagy, hogy rájövünk-e arra, valójában hova is vezet a mi utunk?!