Utólag

"Ha pedig egy próféta békességről prófétál, akkor a prófétai ige beteljesedésekor majd kiderül, hogy valóban az Úr küldte-e azt a prófétát." (9.)

Nekem személy szerint az a legnehezebb ebben az egész "Istenben hinni és bízni" dologban, hogy annyi mindenki van, aki azt vallja és folyamatosan azt üzeni: ő tudja és bírja az Isten szavát. Nem annyi ez a történet, hogy olvasom az Isten Igéjét, elmerülök annak szépségében, néha bűnbánó alázattal állok meg feddő szava előtt, hanem folyamatosan beleütközöm azoknak a szavába, akik hol önjelölt, hol felhatalmazott prófétaként mondják meg nekem a tutit. Nekem meg különbséget kellene tennem igaz és hamis próféta között. Persze őket is meg tudom érteni, én is voltam sajnos ilyen. Ilyen ítélkező, ilyen kategórikus, ilyen "mindenkinél jobban tudom az Isten szavát" típus. Vesztemre! Nagyon sokszor azt hittem, az Isten szava általánosítható, s ha nekem szólt, ha nekem működött, ha az én életemben hatott, akkor ezt rögtön úgy kell tovább adnom, mintha ez maga az isteni üzenet lenne általános érvényre emelve, s ugyanígy kellene hatnia mindenkinek az életében. Voltam én is hamis próféta. A hamisság abban rejlik, hogy a szó és a valóság nem áll összhangban egymással. Mert az én valóságom nem a másik ember valósága. Ami az én életemben üzenet, azt nem lehet és nem szabad mindig általános érvényű dologként emlegetni és meghirdetni. Isten szól, Isten cselekszik, erről lehet és kell beszélni, de a saját szabadításélményemet általános igazságként meghirdetni felettébb veszélyes dolog. Nem mondhatom azt általánosan, hogy így működik az Isten, hanem csak azt, hogy az Isten az én életemben így működött, vagy ezt és ezt vitte véghez. Mert mi van, ha nem úgy lesz? Igaz ezt mi már sohasem tudjuk meg. A hamis próféták nem szokták megérni azt a pillanatot, amikor az élet utoléri a kijelentésként mondott szót! Pedig egyszer kiderül, hogy valóban az Úr szólt-e általunk...