kényszeresség

„Amikor az egészet végighallgatták, megrettenve néztek egymásra, és ezt mondták Bárúknak: Nekünk jelentenünk kell mindezt a királynak.” (16.)

Mindenkinek meg van a maga kényszere és kényszeressége, amikor nem tud valamit „nem tenni”. Szavak, melynek hallatán elgurul a gyógyszerünk, helyzetek, amikor valahogy reagálnunk kell. A kulcsszó a „kell”, hiszen pontosan az ezekben a történetekben a veszélyes, hogy néha a kényszer sokkal erősebb, mint azt mi szeretnénk. Akkor is reagálunk, akkor is válaszolunk, amikor nem kellene, vagy amikor talán nekünk önmagunknak jobb lenne, ha sehogyan sem reagálnánk. Én például nehezen tűröm a gonoszságot. Amikor valaki módszeresen és tudatosan árt a másiknak, az nálam kiüti az összes biztosítékot. Kerültem már nehéz helyzetbe emiatt, a legutolsó az volt, amikor egy nagy terepjáró alázott egy szegény maruti suzukis anyukát, tolta, villogott a belső sávban, miközben neki is ötvenes tábla volt, mint mindenkinek. Na, ekkor jöttem én, beálltam a suzukis anyuka mellé és kedvesen 40-el népneveltük az infarktus határon lévő tanyasit. Amit utána kaptam verbálisan a lámpánál abból itt semmit sem tudok leírni, de megfordult bennem, hogy talán észre sem kellett volna vennem az ügyet, vagy kár volt beleavatkoznom. Az én kényszerem évtizedek óta ugyanabból a mondatból táplálkozik: Vétkesek közt cinkos, aki néma! Ahhoz pedig már tényleg öreg vagyok, hogy mindig hallgassak. Elhallgassak, meghallgassak, s ne mondjam, ha azt érzem, valami gond van, és van, amit nem így kellene. Van úgy, hogy szólni és mondani kell, vagy azért mert hivatali kötelesség, vagy azért, mert a lelkiismereted nem hagy nyugodni. Amúgy meg azok, akik az Istent szeretik, szerintem hivatali kötelességből kell, hogy elmondják, mit is akar az Isten, s ettől mi emberek hol tértünk el. Ez a mi szent kényszerességünk!