Igazán fáj

„Kérdezzétek meg, nézzetek utána: szokott-e szülni férfiember? Miért látok ennyi férfit ágyékra tett kézzel, mintha vajúdnának? Miért sápadt el annyira minden arc?” (6.)

Van az úgy, hogy nagyon fáj. Ott is és mindenhol máshol is. Amikor valami új jön létre, amikor valaki vagy valami megszületik, az talán a legfájdalmasabb dolog a világon. Szinte hihetetlen a folyamat, ahogyan recseg-ropog, tágul, szakad s egyszer csak – keserves kínok árán – de megszületik az új élet. A szenvedés és fájdalom torz arcvonásai egyszerre kisimulnak, a fájdalom könnyeit felváltja az öröm és megkönnyebbülés mosolya, a kínnal kiejtett jajok helyett kedves sóhajok indulnak az ég felé. A szívben s talán az emberi ajkakon is megszólal a hála, hiszen valaki megszületett. A vajúdás folyamata és a szülés fájdalma eltörpül az új élet feletti örömöt érezve. Ebben kell hinnünk akkor, amikor a vajúdás és a legmélyebb fájdalmak közepén vagyunk. Amikor lehet, hogy az új élet nem akkor és nem úgy születik meg, ahogyan mi azt terveztük. Mint amikor a gyerekből kínok és szenvedések árán, kamasz, s majd a kamaszból felnőtt lesz. Recsegés-ropogás gyötrelem, de a végén ott áll majd egy fiatal felnőtt férfi vagy nő, aki élhet az Isten dicsőségére. Néha egy közösség születik kínok és fájdalmak között, néha egy kapcsolat, egy nemzet vagy egy ország éli át a szülés és születés fájdalmát. Ki tudja, még mennyi minden van, aminek születésébe beletorzul az arcunk, ami fáj, ami kín és ami szenvedés?! Amibe belesápadunk, amibe lehet, azt hisszük belehalunk, ami kibírhatatlanul fáj és mégis. Aminek a végén hisszük, hogy minden a helyére kerül, minden megoldódik, minden szép és jó lesz majd. Ne féljetek! Ő megsebez, de be is kötöz. A fájdalom és szenvedés után, az új élet szépsége feledteti majd az összes kínunkat!