Borjúság

„Azokat pedig, akik megszegték az egyezséget, akik nem tartották meg azt, amit színem előtt foglaltak egyezségbe, olyanokká teszem, mint azt a borjút, amelyet kettévágtak, és átmentek a részei között.” (18.)

Az Isten és gasztronómia vonalon egyszer-kétszer már mozgolódtunk, általában mindig a már megfőzött és parádés alakba öltöztetett végtermék felől szemlélve ezt a fajta teológiai megfeleltetést. Kivételesen most a nyersanyag felől vizsgáljuk meg, hogy mi köze van Istennek a minőségi marha, helyesebben borjúhúshoz, s mi ennek a bontási és tálalási módja. Mert ugye abban nincs köztünk vita, hogy a minőségi borjúhús drága kincs, jól elkészítve pedig méltó koronája lehet egy ünnepi terített asztalnak. Most kivételesen nem közepesen sütve és nem egy szép tányérban tálalva van előttünk e nemes állat, hanem határozott egyszerűséggel kettévágva, lehetőleg hosszában, csak úgy a földre lökve. Tudom, hogy nem szép látvány, de most a két fél állat között el kell, hogy haladjunk, hitelesítve ezzel a folyamatot. A folyamat igazság szerint annyi, hogy az Istennel két féle és fajta viszonyunk lehet. Bensőséges és belsőséges. Azt hiszem, a kettő jobb esetben kizárja egymást. Mert akinek bensőséges a kapcsolata az Istennel, vagyis bizalmi, meghitt, őszinte és egymás szeretetében gyökerező, az tudja, hogy mire is vágyik a kapcsolat végén az a Másik. Nem szeg meg egyezséget, nem veri át, nem bántja meg a másikat. Aki megszegi az Istennel kötött egyezséget vagy szövetséget, az nem szereti, vagy már nem szereti (esetleg még nem szereti) Őt! Ekkor a viszony belsőségessé válik, mert ugye akkor, amikor az ember megfogad valamit az Isten előtt, akkor azt is megfogadja, hogyha netalán megszegné az egyezséget, akkor járjon úgy, mint az a borjú, amit kettévagdicsáltak. A belsőséges viszony az, amikor az ember feladja a bensőséges viszonyt, amiben már nem akarja tudni, hogy az Isten igazságot is legalább annyira kíván, mint szeretetet. Ezt elfelejteni igen erősen egészségkárosító dolog és mellesleg igen nagy borjúság!