Harapj rá!

„Miért kiáltozol bajodban, kibírhatatlan fájdalmaid miatt? Mert sok a bűnöd és súlyosak a vétkeid, azért bántam így veled.” (15.)

Kamaszkorszakom emblematikus filmjeiben a hős, aki túlélt az indiánnyílvessző okozta sérüléstől kezdve az atomtámadásig már mindent, egyszer csak abba a helyzetbe kerül, amikor sebét tisztítani, vagy éppen sérülését ellátni kell. Ekkor kerül elő egy kopott fadarab, vagy egy kés markolata, amire a hero-nak rá kell harapnia azért, hogy ne rágja le és el a nyelvét, illetve, hogy így bírja ki az emberfeletti fájdalmat. Aztán persze nagy mennyiségű alkohol és különböző célszerszámok segítségével megoldják a helyzetet, aminek a vége a gyógyulás, amihez azonban el kell viselni az emberfeletti fájdalmat. Nem lesz népszerű a gondolat, de a fájdalmat is be kell építenünk az életünkbe, ami néha a gyógyulás érdekében elkerülhetetlen. Persze egy ilyen helyzetben nem segít az, ha szembesítenek minket azzal, hogy igazság szerint megérdemeljük azt a helyzetet, amiben a sérüléseinket szereztük. Ha nagyon finomítani akarjuk, akkor nem hibásak vagyunk, de mindenképpen felelőssé tehetők azért, hogy abba a fájdalmas helyzetbe kerültünk, aminek a vége a fogösszeszorítós-jajgatós történet. Mert minek esett neki a hős egyedül egy hadseregnek, vagy miért ölelte meg menekülés közben a kaktuszt és persze satöbbi. Miközben a sebeinket kezelgetjük érdemes elgondolkodni azon, hogy miért is kerültünk abba a helyzetbe bele?! Néha felszabadító tud lenni az érzés és a felismerés, hogy nagyon nincs értelme jajgatni, mert megérdemeljük azt, amiben vagyunk. Mi több, jogos következménye ez annak, amik vagyunk, és amit tettünk. Ilyenkor egy boldog mosoly, egy megkönnyebbült sóhaj, aztán újra ráharapni valamire, míg be nem fejeződik a műtét!