hervadás

"Olyan lesz a lelkük, mint az öntözött kert és nem hervadoznak többé." (12b.)

Ki ne élte volna már át tudatosan, vagy tudattalanul a folyamatos hervadásnak az állapotát?! Amikor nem tudod, hogy miért, de napról-napra mész összefele, kedved és erőd veszted, színed és fényed kopik, s azt érzed: folyamatosan fakulsz kifelé. Nincs már benned életerő, nincs már benned jókedv, nincs már ott az a fajta lelkesedés, ami régen megvolt. A Szentírás sokszor beszél az ember életéről úgy, hogy olyan szép képeket használ, mint a mező lilioma vagy a mező virága, vagy mint a fű és mint a fa. Mert az ember élete is olyan, mint a növények élete. Szüksége van az öntözésre ahhoz, hogy növekedjen, hogy színes és élettel teli legyen. Ha nem öntöznek, akkor lassan elkezdünk hervadozni, kókadni és elindulunk a biztos pusztulás felé. Érdekes, hogy a testünket még csak-csak fontosnak tartjuk öntözni: egészséges ételek, italok, mozgás, a kedvesed simogatása, talán a gyemeked ölelése. A lelkünk öntözése, már nem ennyire egyértelmű és jól irányítható folyamat, s talán a lelkünk hervadása is nehezebben felismerhető. De előbb-utóbb látszik a szemünkön, az arcunkon, kiül a vonásainkra, hogy mi is van a lelkünkkel. A lélek locsolgatása bonyolultabb feladat, mint a testünk karbantartása, hiszen manapság sokan gondolják, hogy tudják mi is kell a léleknek. Én mégis azt gondolom és tapasztalom, hogy az a víz, amire nekünk szükségünk van, az nem egy-két jó szó, nem egy jó kis selfhelpbuk, nem a pszichoipar divathóbortja, hanem a Nagy Kertésznek az-az Élő vize, amelyik képes még a leghervadtabb virágot is életre kelteni.