világszám

„Végy elő egy másik tekercset, és írd rá az előbbi igéket mind, amelyek az előző tekercsen voltak, de elégette Jójákím, Júda királya!” (28.)

„A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez…” írta le egyszer régen Petőfi, s aztán sajnos már nem láthatta meg ennek a nemzetnek a felemelkedését. Pedig nem kellett volna sokat várnia. Hiszen a felemelkedés lehetősége mindig is ott volt mélyen bennünk. Mert miközben prüszkölünk meg fújolunk, hogy de gáz is magyarnak lenni, én mégis azt érzem, csak azért mondunk ilyeneket, mert hiányos a műveltségünk. A magyar név szépen cseng sok ember számára, mert voltak és vannak, akik képesek jó hírét vinni ennek a nemzetnek. Mondok egy példát. Eötvös Gábor a világhírű zenebohóc, akit egyszer még Charles Chaplin is megdicsért, a világ minden táján hirdette, hogy vannak még Magyarföldön is olyan érzékeny lelkű, elhívatott szakemberek, akik képesek szeretni és odaadással ajándékozni valami jót és szépet az emberiségnek. A „Van máááásik” mondás (vigyázat jogdíjas) és a hozzá tartozó hanglejtés, a mozdulat, ahogy újabb és újabb hangszerek kerülnek elő a zsebekből jelezte nemcsak azt, hogy nem adja fel a bohóc a muzsikálást és a nevettetést, hanem azt is, hogy ez a nemzet él és reménykedik. Egy nemzet sem és benne mi sem adhatjuk fel azt, hogy vannak olyan örök értékek, mint a zene, a nevetés, vagy az emberi szeretet. Mindez pedig táplálkozhat abból, hogy nekünk magyaroknak van Istenünk (akire esküszünk-esküszünk), méghozzá olyan Isten, aki sohasem adja föl. Akinél van mááááásik. Másik tekercs, amire leírják az Igét, másik csatorna, ahol eljuthat hozzánk az örömüzenet arról, hogy az Isten a szeretet, a könyörület és az irgalom. Akiből és amiből aztán fakadhat bohóckodva vagy nagyon komolyan minden dallam, minden mosoly és minden nevetés!