Teljes vereség

„Mert én magam harcolok ellenetek kinyújtott kézzel és erős karral, lángoló haraggal és nagy felháborodással.” (5.)

Sok-sok évvel ezelőtt történt, hogy Isten Lelke által vezetett emberek belenéztek az Isten Igéjébe, s felfedezték, hogy az Isten népe rossz úton jár. Ekkor megállj és hátraarc, szemléletváltás, újratervezés, s neki indulni újra, most már a helyes úton. Az isten népének megvan ez a kiváltsága, hogy minden egyes élethelyzetben visszatérjen a kijelentéshez, ehhez igazítsa az életét, a hétköznapjait, az érzéseit és a gondolatait. Ezt van, amikor megtérésnek, odafordulásnak, felébredésnek, vagy éppen reformációnak hívják. Persze arról nem szoktunk már elmélkedni, hogy mi is van akkor, amikor isten népe elmulasztja ezt a lehetőséget, nem néz bele az Igébe, vagy belenéz, de magasról tesz arra, hogy mit is mondd az Isten! Amikor ez megtörténik, akkor jön az a verzió, amit már nagyon nem szoktunk szeretni. Pedig ez is része a sztorinak. Amikor hiába vonulunk fel a csatamezőre, a közoktatásba, a szociális szférába, a politikába, vagy akár nagytemplomok nagyszószékére, mert maga az Isten harcol ellenünk kinyújtott kézzel és erős karral. Mi több, lángoló haraggal és nagy felháborodással. Ott pedig nem lehet győzedelmeskednünk, ott nincsen esélyünk, még akkor sem és úgy sem, ha magát az Igét lobogtatjuk a kezünkben s belőle fröcsögünk habzó szájjal. Isten ellen nincsen esélyünk. Semmi. Talán csak annyi, hogy elfogadjuk a büntetésünk, lekullogunk a csatatérről, magunkba szállunk és kérjük az Ő bocsánatát, ami joggal súlyt minket, hiszen már rég nem vagyunk azok, akik belenéznek az Igébe s magukra alkalmazzák azt!