Nagykorúság

"Abban az időben nem mondják többé, hogy az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle, hanem mindenki a maga bűnéért hal meg: minden embernek a saját foga vásik el, ha egrest eszik." (29-30.)

Furcsa érzés volt megélni és megérni a nagykorúságom hajnalát. Mert ugye én is megkaptam tizennyolc évesen, hogy a nagykorúság nem jár együtt a felnőttséggel, meg, hogy nagykorú vagyok, de vagyontalan, és persze a legjobb, hogy végre büntethető vagyok. Ha valami ostobaságot csinálok, most már engem visznek a sittre és nem a felmenőimet, hiszen most már csak az enyém a felelősség. Persze ezek a nagy szellemi nekifutások nem vették el a kedvemet a felnőttségtől, de ugyanakkor elgondolkodtattak azon, hogy akkor most mit is jelent a nagykorúság?! Mi a mérőfoka annak, hogy a fiúból férfi, a lányból nő, a gyerekből pedig felnőtt lesz? Miben nyilvánul meg az igazi érett felnőttség? Csak a büntethetőségem vagy a felelőssé tehethetőségem az, ami jelzi, hogy végre nagykorú vagyok?! Tele a világ olyan büntethető emberekkel, akik elérték a felnőttség életkori határát, de a felelősségérzetük még mindig igen kevés. Hol is van akkor a felnőttségnek a határa? Azt hiszem valahol ott, ahol Pál apostol azt mondja, hogy "elhagytam a gyermeki dolgokat". Az a nagykorúság, amikor képes vagyok nemcsak elhordozni a tetteim következményét, hanem próbálom úgy élni az életemet, hogy ezeket a lehetőségeket előre felmérem, a következményeket számba veszem. Mert az rendben van, hogy mindenki a saját tettéért felel, de tudok-e annyira előre látni, hogy a döntéseimnek lássam a következményeit, nemcsak a saját magam, hanem a másik ember életében is? Isten igazságossága az, hogy mindenki a saját tettéért felel és kegyelme az, hogy mindenkiért Krisztus áldozata a váltság! Vagyis egrest eszek és az én fogam megy tönkre. Nem ez az üdvösségkérdés! De vajon gondolok arra egresevés előtt, hogy mit fog szólni a fiam, ha meglátja, hogy néz ki az apja foga? :-(