Egzisztencia

„Amikor Jeremiás elmondott mindent, amit az Úr parancsa szerint mondania kellett az egész népnek, megragadták a papok, a próféták és az egész nép, és ezt mondták: Meg kell halnod!” (8.)

Sokat tudunk ám rágódni a létezésünk keretein és határain, mint ahogyan az is nehéz sokaknak, amikor szembesülniük a nemlétezés lehetőségével. Mintha a létezésünk értékét és értelmét az szabná meg, hogy milyen hosszú ez az élet, mennyire leszünk betegek a végén, s „ágyban párnák közt” vagy akár üldöztetésben és kínok között fogunk meghalni. Persze az is nagyon nagy önbecsapás tud lenni, ha az ember az élet minőségére koncentrál, hiszen a minőség javítása még nem jelenti azt, hogy alapvetően egy tartalmas életet élünk. Mennyi pénzt költünk el az ilyenfajta minőségjavításra, miközben nem leszünk sem boldogabbak, sem biztosabb nem lesz az élettörténetünk befejezése. Egyre inkább azt tapasztalom meg a személyes életemben is, s a körülöttem levőkében is, hogy az életünk tartalmassága és minősége, hossza és befejezése az Isten tenyerében van elrejtve. Vagyis, éppen elég nekünk az és annyi, amennyit az Isten számunkra kijelöl, leoszt, megenged. Addig vagyok itt, ameddig dolgom van. Ameddig elmondom, leírom, megélem azt, amit az Isten rám bízott. Amikor pedig ezzel végeztem, vagyis befejeztem a küldetésem, akkor jöhet a vég. Vagy az, ami még a vég előtt nekem lett kirendelve. Mert ha a küldetésemmel végeztem, akkor mindegy is, hogy kik ragadnak meg, kik szánnak halálra, kik nyomorítanak meg, mert azt, amit Ő rám bízott, azt bevégeztem. Utána pedig, mint derék és hű szolga megyek vissza hozzá. Én is és mindenki, aki képes így megélni a létezését.