Boldog tudatlanság

„De van Isten a mennyben, aki a titkokat feltárja..." (28a.)

Azt hiszem, egyre jobban szeretnék naív lenni, vagy sokáig az maradni. Olyan reménykedően optimista, aki hisz az emberek jóindulatában, aki azt gondolja, hogy mindenki normális, hogy lehet egyenesen és őszintén a másik szemébe nézni. Nekem kell az a boldog tudatlanság, ami nem akar megmártózni más emberi életek mocskában, ami megelégszik a tudott és látott dolgokkal. Nem feltételez, nem vájkál és nem akarja tudni, mert a titkok, ha kiderülnek, mindent összekuszálnak. Biztos voltál már így: valaki elmondott neked valamit, s akkor összedőlt minden, a veled megosztott információk tönkre tettek kapcsolatot, reményt lehetőséget. Néha jobb a dolgokat nem tudni. Persze szeretnénk bebiztosítani magunkat, mivel azt gondoljuk, hogy a birtokolt információ tesz erőssé és naggyá, de közben azzal csak annak az esélyét növeljük, hogy majd visszaélünk mindazzal, ami a tudomásunk rá jutott. Valahol ebben is le lehet mérni keresztyénségünk erejét, hiszen kiderül ebből, hogy miben is reménykedünk. Mitől vagy erős? A birtokolt információtól? Attól, hogy tudsz titkokat, vagy pedig attól, hogy szerethetsz egy olyan Istent, aki téged viszontszeret, s megfelelő módon bánik a titkokkal? A te titkaiddal éppen úgy, mint a másokéval.