kiskeszeg

„...elfeledkeztek szent hegyemről, a szerencseistennek terítetek asztalt, a sorsistennőnek öntötök italáldozatot,..." (11b.)

A szőke nő és az őt nem véletlenül választó barátja elmennek horgászni. Hirtelen felindulásból elkövetett közös programnak indult, ahol a pasi bizonyíthatja rátermettségét, amikor is szive választotja előtt kifogja Moby Dick pontyosított változatát. Ennek megfelelően meg is adják a módját, bérelnek horgászfelszerelést, egy motorcsónakot, kiváltják a napijegyet, plussz mindent összevásárolnak, ami egy ilyen tavi kalandhoz kell. Egész nap ülnek a csónakban, de se ponyt, se Moby Dick nem akad a horogra, mindössze egy kis keszeget sikerül fogniuk. A pasi - átélve a férfierőt teljesen megsemmisítő kudarcot - keserűen és dühösen nyugtázza: - A francba, ez a nyamvadt kis keszeg 50000 forintunkba került! Mire a barátnő: - Jujj, mekkora szerencse, hogy csak egyet fogtunk belőle! :-) :-) :-) Vannak, akik előszeretettel áldoznak szerencseisten vagy szerencseistennő oltárán, szinte mindennapi szavukká téve ezt az egyszerű mantrát. Szerencsére, még szerencse, szerencsések vagyunk etc. Néha csakugyan elgondolkodom, hogy az olyan kiskeszegek, mint amilyenek mi is vagyunk az élet vizének hatalmas tengerén, tulajdoníthatnak-e mindent a szerencsének vagy a szerencsétlenségnek?! Nem lenne-e jobb, ha valahol elkezdenénk azon morfondírozni, hogy vajon nem-e lehetséges az, hogy az életünkben nem a szerencse, hanem a gondviselés a legnagyobb erő? Márcsak azért is, mert amikor a kiskeszegeket kifogják, egyáltalán nem mindegy, hogy lesz-e folytatás. Ha szerencsénk van, akkor serpenyőben, ha gondviselésünk van, akkor meg újra úszva a tóban. Nagyon nem mindegy szerintem!