Spájz

„Felállítom trónomat Élámban, elpusztítom királyát és vezetőit! - így szól az Úr.” (38.)

Csak nagyon halkan merem mondani, nehogy mások meghallják, de azt hiszem, hogy az oroszok már a spájzban vannak. Persze nem tudom azzal az arckifejezéssel leírni, ahogyan ezt a zseniális Sinkovits Imre csinálta „A tizedes meg a többiek” című klasszikus kultfilmben, de hasonló hatást várok. Mert van abban valami komikus és mégis végtelenül tragikus elem, ahogyan az ember felismeri az ellenséget a spájzban, a hálószobában, a munkahelyén, az élete közvetlen közelében. Az ellenség néha nagyon közel van, néha nem is tudunk védekezni ellene, s nem is gondoljuk, hogy védekeznünk kellene. Pláne nem a legintimebb és legszemélyesebb szféránkban. A Jeremiás által elmondott népítéletek pontosan azt jelzik, hogy néha nem az ellenség személyének megfejtése, nem az ellene való védekezés a helyes stratégia, hanem a csöndes belenyugvás. Bemegyünk a spájzba, akkor is, ha „nichtkompót”, leveszünk egyet a polcról, köszönünk az ellenségnek, aztán várjuk mi is lesz. Mert ha az ellenség az Isten ítélete rajtunk, akkor hiába csápolunk ellene. Akkor hiába menekülünk, hiába harcolunk, egyszerűen bele kell nyugodni abba, hogy Isten néha az ellenséget használja arra, hogy emberi erődítményeket, biztos ideológiai vagy fizikai sziklavárakat, önzésből és önigazolásból emelt trónokat leromboljon, s felállítsa helyükre a maga királyságát és trónját.