Szupervihar

„Azokban a napokban, abban az időben - így szól az Úr - keresni fogják Izráel bűnét, de nem lesz, és Júda vétkeit, de nem fogják találni, mert megbocsátok azoknak, akiket meghagyok.” (20.)

Mostanában újra reneszánszukat élik a mindent elpusztító természeti katasztrófákat bemutató nagy- és kisjátékfilmek. Lehet, hogy ilyen erős a zöld lobbi, vagy most éppen nincs mitől félnünk, ezért újra előkaparjuk a szuperviharok és megaciklonok, jégkorszak, vagy szökőárelöntések – amúgy lehet reális – képét. Egy-két ilyen mozi élmény után azért úgy meg tudok döbbeni, hogy tényleg micsoda ereje van a természetnek, hiszen nekem ez idáig még nem adatott meg csak moziban átélni ilyet. Talán jobb is. Egy vihar után nem marad semmi, ahol volt egy város, ott nincsen csak a puszta, de annyira, hogy még a törmeléket is hatvan kilométerrel arrébb rakta le a vihar. Akkor, amikor az Isten megbocsátását nem a megbocsátó, hanem a vádló oldalról próbáljuk értelmezni, akkor valami ilyesmi érzést tudok elképzelni. Valaki bántott, valakinek bűne van ellenem, s egyszer egy szép reggel már nincsen ott semmi. Ahol a haragomnak jól felépített, erős kerítéssel körbevett háza állt, ahol a dühömből és sértettségemből képes voltam katedrálist emelni, ott nincsen már semmi. Még egy darab kő, vagy tégla sem, hogy jelezze, korábban mi is állt ott. Ha Isten megbocsát, akkor te már hiába keresel bűnt és büntetést, mert eltűnt minden nyomtalanul. Nyoma már csak benned van. De minek és meddig? Talán éppen itt az ideje, hogy te is megbocsáss!