Halálos beteg

„Gyógyítgattuk Babilont, de nem gyógyult meg. Hagyjátok hát, induljon mindenki a saját hazájába! - mert ítélete felcsapott az égig, a fellegekig emelkedett.” (9.)

Kiscsillagos ég alatt dudorásztam a nótát, lassan összefoglalva magam számára is ennek az évnek a tanulságait. „2014, Nekem összejöhet még, Pár barátomnak nem, Mindegy ez ilyen…”. Ez akkor a legjobb, amikor a barátaim éneklik nekem szív- és hangszál szakadva, nekem, aki benne van abban a pár barátban, akiknek nem!  Nem megyek bele, hogy milyen az, amikor valami összejön, vagy milyen az, ha nem, csak az utolsó legyintésre térek ki. Arra, amikor lemondón vagy unottan rálegyintesz valamire, hogy vacak, meg rossz, de ez már ilyen. Nekünk, keresztyén embereknek óriási kísértésünk, hogy mindig mindenkit meg akarunk menteni, minden helyzetet helyre akarunk hozni, nem tudunk lemondani senkiről és semmiről sem. Minden élet süllyedő hajóján ott akarunk lenni, menteni, amíg lehet, akit lehet, vagy ha mást nem, akkor addig szorítani kezünk a lékre, míg mindenki kimenekül. Aztán persze minket senki sem ment meg, de minek is, hiszen ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk? Tanulnunk kellene a kiscsillagtól, vagy csak hallgatni a Jó Isten szavára, aki tud elengedni és rálegyinteni. Mert nem lehet mindenkit megmenteni, pláne nem saját magától. Természetesen meg kell próbálni, de van az a pont és van az a határ, amikor nincsen tovább. Amikor még a port is lerázzuk a lábunkról. Amikor véget ér a gyógyítani vagy helyreállítani próbáló folyamat és mindenki megy a saját világába és hazájába. Tanuljatok meg legyinteni….