Piedesztál

„Szállj le dicsőségedből, ülj a porba, Díbón lakossága, mert Móáb pusztítója fölvonult ellened, lerombolja erődjeidet!” (18.)

Piedesztál. Eredetileg azt jelenti, hogy talapzat, de átvitt értelemben jelentheti azt az erkölcsi megbecsülést is, amiben valakit mások részesítenek. Amikor piedesztálra emelnek vagy állítanak valakit, az azt jelenti, hogy mások számára példaképpé teszik, életgyakorlatát erkölcsileg követendőnek tartják. Szent megbecsülés, példaértékűnek tartás… stb., stb., stb… Sokat gondolkodtam, mert én is voltam már ilyenen, hogy a piedesztálra fel lehet-e mászni, vagy oda inkább feltolják az embert? Szerintem az utóbbi, hiszen én magamtól sohasem másznék fel olyan magasra. Nem gondolnám, hogy pusztán az ember, mint ember, csak úgy lehetne erkölcsi példa mások számára. Hiszen a tökéletességnek még az árnyéka sincsen meg bennünk. Talán éppen ezért van az, hogy amikor egyszer csak fenn találjuk magunkat a talapzaton, az erkölcsi magasságok csúcsán, akkor pontosan tökéletlenségünktől vezérelve elfelejtjük, hogy valójában hol is van a helyünk. Mert az ember nem piedesztálra lett teremtve, sőt, az a legnagyobb közöttetek, aki mer kicsike is lenni, másoknál sokkal kisebb, és az utolsókból lesznek az elsők. Az-az ember jár jól, aki idejében felismeri, hogy rossz helyen van, s nem akar megfürödni mások elismerő tekintetében, hanem nagyon gyorsan és sürgősen lekászálódik a talapzatról. Aki nem ennyire szerencsés, az sajnos leesik. Előbb vagy utóbb a porban landol. Ez még önmagában nem nagy gond, de talán kisebb a fájdalom, ha mi magunk szállunk le, mi magunk ülünk a porba, s szégyelljük el magunk, mintha mások vernek odáig le minket!