jövőképtelenség

„Van-e köztetek olyan, aki még látta ezt a templomot régi dicsőségében? És milyennek látjátok most? Ugye, szerintetek ez semmit sem ér ahhoz képest?” (3.)

Év vége felé mindenki lezárja az aktuálisát, igyekszik múlttá tenni a jelent, azért, hogy aztán bőszen tervezhesse a jövőt. A karácsonyi céges bulik pohárköszöntői már előremutatnak a „majd”-ba, mindezt kedélyes hátba veregetésekkel és túlzó optimizmussal fűszerezve. Akkor, amikor rálegyintünk a mögöttünk lévő dolgokra, mondván, hogy az a volt, de nekünk a jövővel kell törődnünk, akkor egy korábbi időszak jövőképéről mondunk értékítéletet. Hiszen az, ami most múlt, az pár napja, vagy éve, még jelen, vagy áhított jövő volt csupán. Ezért nem teljesen korrekt, amikor a múltat vagy felmagasztaljuk, mert az volt a „dicső”, vagy lehúzzuk, mert milyen „rossz is volt” régen. Minden kornak a maga dicsősége és maga bukása, minden korszaknak a maga szépsége és a maga rosszasága jut és jutott. A jövő pedig mindig kegyelem, hiszen mi csak remélhetünk ezzel kapcsolatban, az Isten pedig tudja, hogy valójában mi is vár vagy várhat ránk. Éppen ezért lehet és kell a jövőbe úgy nézni, hogy abban egyetlen egy reménységünk van. Nem a magunk ereje, nem ilyen vagy olyan emberi rendszerek megtartó struktúrái, hanem az Isten mérhetetlen szeretete. Egyedül ez képes a jelent régi dicsőségbe öltöztetni, vagy a jövőnket a jelenünknél is szebbé és élhetőbbé formálni. Egy keresztyén embernek talán ennyi biztos pont lehet a jövőképében, hogy az Isten szeret, megtart és kezében van nemcsak a múlt, hanem a jelen és a jövő egyaránt!