Habemus papam!

1Kor 10:14-22 „… hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre." (27.) Azért rápihentem a témára, meg erőt is gyűjtöttem hozzá, de pár nappal a beiktatása előtt csak írok a pápajelenségről, meg arról, akik ezt tudják méltósággal kezelni. Akkor, amikor március 13.-n este fehér füst szállt fel a kéményből, szinte senki sem gondolta, hogy ez lesz az eredmény. Jorge Mario Bergoglio, aki a Ferenc nevet választotta a pápaságban, történelmet írt, s ahogy névválasztása is jelzi, talán még írni is fog. Az első jezsuita pápa, aki világi nevet választ, ráadásul Assisi Szent Ferenc nevét, az valamit akar, talán nem is akármit. Aztán amikor elhúzták a függönyöket, s kilépett a tömegek, s milliók szeme elé az új katolikus főpásztor, akkor derült ki mindenki számára, hogy az a buenos airesi vezető, aki tömegközlekedéssel jár, aki nem lakosztályban lakik, aki képes szegénységben és lemondásban élni az életét, az talán képes lehet a legnagyobb dologra is. Visszaadni azt az embereknek, amit már réges-régen elvesztettek, amit sokszor maga az egyház takar el a szemük elől. Ferenc pápa egyszerű fehér ruhában kívánt jó estét mindenkinek, mint ahogy tette volna ezt Buenos Aires szegénynegyedeiben vagy nyomortanyáin a nélkülözők között. Ahogy ott állt - s mielőtt áldást kért, arra kérte a hívőket, hogy imádkozzanak érte, hogy elbírjon a feladattal - annyira emberi volt és egyszerű. Azt hiszem, ennél több ígéret és programterv nem is kell a világnak. Egyszerűen, tisztán odafordulni az emberek felé, bevallani, hogy ő is ember, akinek szüksége van az imádságra, egy ember, akit nem szabad bálványozni és isteníteni, csak egyszerűen szeretni, hogy ő is így szerethessen másokat, ez az igazi élet- és egyházprogram.