Úr-vacsi

1Kor 11:23-26 „Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön." (26.) Marco Ferreri filmrendező talán nem lesz ismerős neked, de ha egyszer van erőd és kedved kiszakadni az amerikai celluloidszalag-pazarló, hasznavehetetlen filmek sokaságából, akkor ajánlom szíves figyelmedbe. Persze ne várj pörgést és szinte követhetetlen intenzitással villódzó cselekményszálakat, meg ne is gondold, hogy olyan „hentelősmindenkitmegölökkétszeris” akciófilmekről van szó, de érdemes beleszagolni abba a világba, amit Ferreri teremt. Mint minden posztmodern témákat boncolgató filmnek és rendezőnek, neki is nagy témája a „Meddig ember az ember?” kérdés és az erre adott felelet. A „Nagy zabálás” talán a legjobb és leghúzósabb továbbgondolása ennek a témának. Amikor is a kifinomult gasztronómia és a szeretet utáni emberi vágy valami állatias ötlettől vezérelve tényleg elzülleszti és lealjasítja az embert. Akkor, amikor a saját embervoltunk a kérdés, hogy „Mitől is vagyok én ember?” vagy „Meddig is vagyok én az?”, akkor előszeretettel gondolunk arra, hogy mi azért megőrizzük egész emberségünket. Ami persze nem igaz, de olyan jó ebben az illúzióban elringatni a lelkiismeretünket. Pedig hányszor és hányszor vagyunk gőgösek, pökhendiek, másokat lenézők, pontosan olyanok, mint ami ellen Pál is lázad ebben a hosszabb levélrészletben. Az ember attól ember, hogy emberi módon törődik önmagával és a másik emberrel, betöltve ezzel a parancsolatot, amitől minden függ, miközben mindennél jobban szereti az Istent. A keresztyén emberek asztalközössége, legyen ez az otthoni, vagy az istentiszteleti, az sohasem lehet nagy zabálás. Nem lehet a kiváltságosok úri-vacsija, hanem abban mindig Krisztust kell meghirdetnünk és megértenünk, hogy ahogyan Ő értünk volt, mi úgy vagyunk és úgy legyünk egymásért.