Névmá-sokk

„Ezért is szenvedem ezeket, de nem szégyellem, mert tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra.” (12.)

Hiszek! Elemi kijelentése ez az embernek, egyes szám első személyben még talán meggyőző is lehet, bátor kiállás, példás odatevése mindennek, ami vagyok. Hiszek ebben vagy abban az elvben, hiszek egy rendszerben, az emberek jóindulatában, ki tudja még miben, de hiszek. Mindenki hisz valamiben, s ez élteti, ez viszi előre, egészen addig, míg csalódnunk kell, s akkor már nem hiszünk, nem úgy hiszünk, nem abban hiszünk. Azt hiszem, sokan, amikor azt mondják, hogy „Hiszek”, akkor főleg arra a keretre gondolnak, amiben a maguk kis világát elhelyezik, s csak ritkán értik a hit alatt a keretekbe ágyazott lényeget. Csak kérdezz meg egy embert arról, hogy miben hisz, vagy, hogy van-e hite? Máris elkezdi neked sorolni a kereteket. Járok templomba, vagy éppen én ateista vagyok, de azért szoktam ám imádkozni, nem vagyok vallásos, de azért érdekel. Ugye? Ilyesmik! Azt kell mondjam, hogy minőségi különbség van a tudom „miben hiszek” és a tudom „kiben hiszek” között. Az első a keret, a második a tartalom. Vagyis, aki csak azt tudja miben hisz, az nagyon sokat fog csalódni, akkor, amikor leomlanak ennek a hitének a keretei. Az ilyen ember kapaszkodik a templomához, az énekeskönyvéhez, a kis vallásos dolgaihoz, a misztikumához az egésznek, a titokhoz, egészen addig, míg el nem jön a pillanat, amikor Isten engedi ezeket leomlani, pontosan azért, hogy kiderüljön, van e tartalom is, vagy csak keret a hitem körül?! Nem elég a „miben hiszek”, sem az életben maradáshoz, sem az örökéletbe kerüléshez. Mert hitelvek nem üdvözítenek, sem a templomban imádság közben elkoptatott térdporcaink, de az Élő Isten igen. Hiszek! Benne!