Heterofelvonulás

„De mindazokat, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, szintén üldözni fogják.” (12.)

Már egy ideje szervezem, apákkal, férjekkel, hogy csapunk egy hatalmas nagy bulit valahol Budapest egy frekventált részén, ahol végre rázhatjuk a „Hetero vagyok és büszke!” transzparenst, vagy kiabálhatjuk a „Keresztyén vagyok, de nem szégyellem!” jelmondatot! Mert ugye ma már mindenki lehet büszke mindenre és mindenkire, a saját maga értékrendje mentén, mindezt pedig nemcsak a tükörbe otthon, hanem hangos szóval egy egész közösség, akár egy ország előtt. Persze aztán elképzeltem, hogyan is néznének rám az emberek, mennyi megvetés lenne a szemükben, hogy mit is képzelek én magamról, meg az a csúnya egyház, meg az örök konzervatívok, hát hová tart ez a világ, ha már minden hetero keresztyén férfi utcára vonulhat a családja és a lelkiismerete védelmében. Legyünk őszinték, ha másokhoz már nem merünk, legalább magunkhoz. A keresztyéneket vagy üldözik, vagy ha nem, akkor óriási gond van. (Annak a lehetőségét nem elemzem, hogy még az a verzió megmaradhat, hogy Krisztus visszatért örök dicsőségében, de ez csak egyszer lesz, és utána már úgyis értelmetlen minden ilyen kérdés!) Aki kegyesen akar élni Krisztus Jézusban, vagyis úgy akar élni, hogy engedi a kegyelmet dolgozni az életében, mer szeretni, megbocsátani, azt a világ sohasem fogja elfogadni. Mert a keresztyén ember mindig tükröt tart a világ elé, azzal, ahogyan él, dolgozik, szeret, és a világ általában nem örül a kritikának. Hiszen, ha így is lehet, akkor az neki elég ciki. Szóval addig örüljetek drága keresztyének, amíg üldöznek titeket, amíg szemet szúrtok, amíg kritizálnak, mert ha ez elmúlik, akkor sikerült beolvadni és olyanná lenni, mint az a világ, amibe intő jelként küldettünk!