Hipokrata

„Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan.” (5.)

Olyan furcsa ez az egész hit dolog, mert ugye mindenkinek van valamilyen, meg ki vagyok én, hogy belebeszéljek abba, hogy neked milyen, meg amúgy is. Ez az egész hit dolog igencsak magánügy gyanús, szóval ne tessék egymást méricskélni, meg magyarázgatni kinek-kinek a hitét, mert nem tisztességes dolog. Van az a sztori a Bibliában (Dániel 3), amikor a nagy király maga elé rángatja a három zsidó fiatalt, hogy boruljanak le azelőtt a szobor előtt, amit a király felállítatott. Tök idegesítő a sztoriban az, hogy kismilliószor leírja, hogy kürt, dob, citera, hangja blabla. Mindig ezekre a tök idegesítő részekre érdemes odafigyelni a Bibliában. Azért írja le kismilliószor, mert ezzel akarja nyomatékosítani, hogy ez egy nyilvános és ünnepélyes ceremónia. Otthon azt hisznek ezek a srácok, amit akarnak, de a lényeg azon van, amit mások előtt felvállalnak és megélnek. Ott kell, hogy kiderüljön, kinek vagy minek hisznek, az a lényeg, amit nyilvánosan megvallanak. Szóval a hit nem magánügy, hanem a lehető legfontosabb közügy, s mindig ezeken a közösségi színtereken derül ki, hogy mit is hiszünk. Ezért is köti össze Jézus mindig az Istenhez és az emberekhez fűződő viszonyunkat, mert az egyiknek a másikban kell valósággá válnia. Ezért meri az apostol kimondani Timóteus hitére, hogy élő, képmutatás nélküli, mert van előzménye, van látszatja, s van következménye nyilvánosan és mások előtt is annak, amit otthon a maga kis világában hisz! Van hited? Milyen? Megmutattad már? Hajrá!!!!