Emberi természet

„Illés ugyanolyan ember volt, mint mi, és amikor buzgón imádkozott azért, hogy ne legyen eső, nem is volt eső a földön három évig és hat hónapig.” (17.)

Ritkán vitatkozom a Szentírással, általában azért, mert úgyis mindig alulmaradok, legyen szó bármiről is, de most azért elég nagy a kísértés. Ritkán elemzünk konkrét Bibliai kijelentést direktbe, de itt az ideje ennek is. Illés ember volt, hozzánk hasonló természetű. Ezt talán tudom támogatni, de azt, hogy ugyanolyan legyen, mint mi, na, azt már nem. Vegyük sorra. Ugye hollók visznek neki husit, amikor éhezett, meg amikor elfogy az őt befogadó özvegyasszonynak a lisztje meg az olaja, akkor mégsem fogy el, mert mindig marad elég. Ráfekszik egy halott gyerekre az meg életre kel, negyven nap és negyven éjjel étlen és szomjan gyalogol, hogy célját elérje, a ráküldött orvgyilkosok elégnek. Ugyanolyan. Na persze. Vagy mégis? Ez az „ugyanolyan természetű” birizgálja a fantáziámat nagyon-nagyon. Illés is ember volt. Ugyanaz a teremtmény, mint bármelyikünk, ugyanúgy húsból és vérből, szívvel és lélekkel telve, ugyanúgy félt, ugyanúgy volt ideges, vagy éppen fáradt, mint mi. Mégis, olyan dolgok történtek vele, amik velünk nem, vagy nem igazán. Miben rejlett Illés titka? Talán abban, hogy képes volt ezt az emberi természetet megélni úgy, ahogyan azt az Isten megalkotta és kitalálta. Emberi természetéből fakadóan ráhagyatkozott teljesen arra, akiben minden reménysége és bizalma volt, emberi természetéből fakadóan felismerte, hogy hol a helye a világon, s merte kérni az Istent mindarra, amire mi talán már nem is merjük. Illés tudta hol a helye, s azzal is tisztában volt, hogy hol van az Isten helye nemcsak az ő életében, hanem a világ sorsában is. Ki változtatna a dolgok folyásán, ha nem az Isten maga?! Csodák ott vannak, ahol az emberi természet és az Isten természete képes újra összekapaszkodni.