Búcsúzás

„„Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek” - ami azt jelenti: Velünk az Isten.” (23.)

Szoktál úgy búcsúzni valakitől, hogy „Isten veled!”? Mert van benne valami mély fájdalom és reménytelenség, persze lehet, hogy csak az én számomra. Lehet, hogy csak a különleges emberektől búcsúzunk el így különleges pillanatokban, de mintha sohasem látnánk többet őket viszont. Legalábbis én így búcsúztam el egészen addig, míg fel nem fogtam a karácsony igazi és lényegi üzenetét. A karácsony nem szól ajándékokról, nem szól fáról, de még nem is szól hangulatról, arról, hogy mit eszünk, iszunk vagy éppen adunk egymásnak vagy magunknak. A karácsony arról szól, hogy Velünk az Isten. Az a fiú, Jézus Krisztus ezt hozza el, hogy végre benne, egyedül ő általa, de velünk lehet az Isten. Nem messze, tőlünk nagyon távol, nem a felhők felett, nem villámokat hajigálva, nem egy választott nép kizárólagos Isteneként, hanem végre itt, és végre velünk. Isten változik, még akkor is, ha ez teológiailag lehetetlen. Hiszen sír, taknyos, fázik, éhes, szüksége van szülőkre, szüksége van gondoskodásra. Az Isten simogatható, az Isten átölelhető, az Isten hátba verhető. Még akár kinevethető, megverhető és fára is függeszthető. Velünk az Isten. Ebben hangsúlyos minden egyes szó és gondolat. Velünk, vagyis sorsközösséget vállalva, emberként, éppen, mint mi. De mégsem teljesen olyan, mint mi, hiszen az Isten van velünk. Ez pedig nem elköszönés és fájdalmas búcsú, hanem megérkezés és célba érés, mert végre és végérvényesen velünk van az Isten!