Az elefántember

„Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek, ne a hajfonogatás, arany ékszerek felrakása vagy különféle ruhák felöltése, hanem a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes az Isten előtt.” (3-4.)

Sokat gondolkodtam, hogy melyik általam látott film fejezi ki jobban a szörnyetegben rejlő és lakozó igazi embert, s nagyon sokáig a De Niro alakította Frankenstein teremtmény vezetett nálam, míg eszembe nem jutott egy régi kedvenc, az elefántember. Rengeteg Oscar jelölés, Anthony Hopkins alakítás, David Lynch rendezés, egy kis Mel Brooks producerkedés, de a lényeg a mondanivaló. Egy torzszülött lényben, aki nem nagyon emlékeztet már az emberre, mégis több emberség lakik, mint azokban, akik magukat civilizáltnak, vagy éppen humánusnak tartják. A szörnyeteg mélyén igazi emberség, érzések, s megannyi minden lakik, ami csak azok számára hozzáférhető, akik túllátnak a külső szörnyűségeken. Egy olyan világban, ahol minden a külső megjelenésről, a magunkra aggatott álcákról és álarcokról szól, ott különösen is aktuális az üzenet: az igazi ember valahol legbelül lakik. Van az ember, akit kirakunk, akit megmerünk mutatni, s van valahol nagyon mélyen bennünk egy igazi, egy valódi, aki a szív elrejtett embere lehet. Csak azok láthatják, csak azoknak mutatjuk meg, akik képesek túllátni a külsőn, akik képesek továbbmenni, s az igazit és a lényegeset kutatni. Ez az ember sokkal értékesebb és fontosabb, mint bármi más, hiszen ez a belső ember van kapcsolatban az Istennel, ez a belső ember hozza életünk fontos döntéseit, ez a belső ember zokog akkor is, amikor a külső csak mosolyog. Aki elfelejtkezik a belsőről, s csak a külső emberét csinosítgatja, az előbb-utóbb észre fogja venni, hogy valami nagyon nem stimmel az életében. Amikor eljutsz idáig, akkor ne felejtsd el keresni azt az Istent, aki mind a külsőt, mind pedig a belsőt egyformán szereti, mert mind a kettő te vagy!