Kapuzárási pánik

Kol 4:1-6 „Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni." (2.) Mivel még csak valahol a harminckettőt  taposom, ezért korai lenne arról a kapuzárási pánikról írnom, amikor életerejük elvesztésétől rettegő férfiak hirtelen elkezdenek valahol ötven felé bandzsidzsampingolni, meg motorozni, meg hirtelen a hatvanas évekbeli John Travoltának öltözni. Az én mai pánikom az a bezárkózás és az-az elutasítás, amivel a keresztyén ember akkor találkozik, amikor nagy nehezen felhozza azt a „bizonyos” témát, s próbál másokat is meggyőzni arról, hogy Istenhez tartozni jó. Mondjuk a suliban, vagy a munkahelyen elkezdi terrorizálni az embereket ezzel a témával, akik a legtöbb esetben teljesen normálisan reagálva erre az erőszakra, kaput, ajtót, ablakot becsuknak, s a teljes elzárkózásba menekülnek. Nos, a mai tanmese csak annyi, hogy az igehirdetés képessége az egy ajándék. Van, aki megkapta az Istentől és van, aki nem. (Nem teológiai végzettség függő, mert amint tapasztaljuk elég sok lelkipásztor nem kapta meg, nem is megy neki jól, nem is szereti csinálni, ki is ég, mire ő is kaput zárhatna). Minden keresztyén embernek kötelessége Krisztust hirdetni, csak az eszközökben kellő tapintattal és intelligenciával lehetne válogatni, meg fel lehetne ismerni az időt, meg lehetne jól felhasználni a kedvező alkalmat, meg bele lehetne olvasni a Kolosséi levélbe. Vannak, akik arra kaptak az Istentől tehetséget és ajándékot, hogy az Isten igéjét magyarázzák, lefordítsák, a mai ember számára is érthetővé tegyék. Másoknak a megbízatása nem az ilyen direkt evangelizációra szól, hanem arra, hogy amikor kérdezik, akkor helyesen tudjon felelni. Azt hiszem egyik megbízatás sem nagyobb a másiknál, csak más helyzetben alkalmazható. Senki sem próféta a maga családjában, a maga munkahelyén, csak kapukat zárnak, ha nagy ívű evangelizációs beszédekkel letámadjuk az embereket. De ha csendben tesszük a dolgunk, imádkozunk, tisztességesen és Krisztus szerint élünk, akkor előbb utóbb kérdezni fognak minket. Osztálytársak, barátok, munkatársak, látva a bennünk lévő erőt, Lelket és nyugalmat, majd felteszik a döntő kérdést, úgy, hogy már ők maguk merészkednek ki a kapun. S ha megkérdeznek, akkor kell nekünk értelmesen, kedvesen és helyesen felelni. Persze önjelölt evangelizátornak lenni, csak beszélni Krisztusról néha sokkal egyszerűbb, mint az életünkkel bizonyságot tenni róla, aztán meg fikázni az embereket, hogy lám, ők nem fogadták be Krisztust. Sohasem a könnyebb út vezet eredményre, pláne nem az Isten országában.