Finngura etymologica

Kol 1:9-23 „Erősödjetek meg minden erővel az ő dicsőségének nagysága szerint a teljes állhatatosságra és az örömmel viselt hosszú tűrésre." (11.) Röviden annyi, hogy most kivételesen nem mindenkinek, hanem egy valakinek készült ez a ma reggeli szösszenet. Ez  a módszer nem áll messze a Szentírástól, sokszor volt az úgy, hogy Isten egy valakinek mondott valamit, persze aztán mindenki kellett, hogy értsen belőle. Mint a „lányomnak mondom, hogy menyem értsen belőle” játék, amikor is nem direktbe és arcba mondasz valamit, hanem – kicsit igazolva Berne játszmás rémálmait – úgy üzensz valakinek, hogy a másnak szóló mondanivalóba csomagolod bele a neki szóló üzenetet is. Na, ebbe a mai finngura etymologica-ba olyan örökérvényű üzenetet csomagolt bele a Jó Isten, amit én a skandinávokhoz küldenék, de csak azért, hogy annak az egy embernek üzenve sokak meghallják, hogy mit is jelent az: „erőnek erejével megerősítve”. Az Isten nem pusztán erőt ad nekünk, hogy kibírjuk a rosszat, vagy a kicsit rosszat, a szűnni nem akaró havazást, a magányt, a meg nem értettséget, a folyamatos aggódást a dolgaink felett, vagy a szűnni nem akaró lelkiismeret furdalást, amit igyekszünk jó mélyre nyomni magunkban, ehhez nem kell csak egy kis erő! A minden erő, vagy az erőnek ereje ahhoz kell, hogy úgy tűrjünk, ahogyan azt Ő elrendelte. Isten nem pusztán azt kéri, hogy legyünk hosszútűrőek, vagy éppen állhatatosak, hanem – és ebben én is rémisztően gyenge vagyok – azt is kéri, hogy mindezt örömmel tegyük. Lassítok! Örömmel viselt hosszútűrés, örömmel teljes kitartás, minden dolgunkban örömmel létezni és részt venni, ez az igazi keresztyén kihívás. Ehhez már kell minden erő, kell az erőnek ereje, de mivel ezt már megkaptuk, így csakugyan kivitelezhető. Tűrni örömmel, szeretni örömmel, elviselni örömmel, ami nem idegbeteg bájvigyorgást jelent, hanem a győzteseknek azt a fajta magabiztos örömét, ami ki mer lépni az önsajnálat és fájdalom kereti közül, azért, mert tudja, hogy a végső győzelem az övé. Végül is, ennyi az egész. Mi motivál? A végső győzelem, vagy a napi fájdalmak. Melyik az erősebb?