Sherlock

„Akkor ezek is így válaszolnak neki: Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, jövevénynek vagy mezítelennek, betegen vagy börtönben, amikor nem szolgáltunk neked?” (44.)

Gyerekkorom egyik kedvenc hősének méltán is népszerű mai adaptációja megérdemli, hogy itt is tisztelegjünk előtte. Ha azt mondanám, hogy én ezt csináltam a paplan alatt, akkor bizonyára te szégyellnéd el magad, mert én Sherlock Holmes-t olvastam, akkor is, amikor nem lehetett. Villanyoltás után, zseblámpával, mert letehetetlen volt, személyisége, az őrültséggel határos zsenialitása megunhatatlan élmény elé állított engem, kiskamasz olvasót. A legjobban az tetszett, ahogyan képes volt álruhákba bújni, sokszor annyira tökéletes álcát vett magára, hogy még hű barátja Watson sem ismerte fel ezekben a helyzetekben. Álruhák és álcák, maszkok és parókák, s a nyomozózseni helyett már csak egy kikötői csöves marad, aki részegen bárhova betámolyoghat. Jézus Krisztusnak hasonlóak az álcái és a maszkjai, s tőlünk, hűséges Watsonoktól elvárja, hogy az álruhák mögé lássunk. Felismered-e őt a csövesben, aki vissza akarja tolni az áruház parkolójában a kocsit azért a százasért? A kis cigánygyerekben, aki „taknyanyálaösszeszakadása” közben Tiestot dúdol, aztán odamegy hozzád kéregetni? Az osztálytársadban, aki elszerette a nődet, vagy rólad puskázott és jobb jegyet kapott nálad? A tanárodban, aki tényleg visszaél a hatalmával, vagy abban a politikusban, aki éppen annyit és éppen úgy hazudozik, mint annak előtte? Meg látod-e benne a beteget, a rászorulót, a szükséget szenvedőt, akinek segíteni kell vagy csak megmosni a lábát, mert más nem hajol le hozzá? Na, Watson! Te meglátod Krisztust mindenhol és minden helyzetben?