A kőszikla hangja

„Akkor átkozódni és esküdözni kezdett: „Nem ismerem azt az embert.” És nyomban megszólalt a kakas.” (74.)

A francba, a francba, a francba! Nem igaz, tuti nem így akartam, de mégis, csak úgy, úgy kijött. Megijedtem. Persze csak egy szolgálóleány, de akkor is. Mit gyanúsítgat, meg mutogat, meg hogy én is vele voltam. Nem baj, még jó, hogy nem árultam el magam, így legalább nem lepleztek le, hátha tudok neki segíteni. Kinek használna az, ha bevallanám, hogy tanítvány vagyok? Mehetnék én is börtönbe vagy valami még rosszabb. Igen, Így tudok majd neki segíteni, szólni kellene a srácoknak, talán össze lehetne még szedni őket egy nagy szabadító akcióra. Jaj, ne már, itt jön megint egy kiscsaj, és ez is engem néz! Csak meg ne szólíts, kérlek, ne szólj hozzám. Jobb lesz, ha tovább állok, amúgy is a kapu forgalmas hely.  – Nem, de hogy is, az Élő Úrra esküszöm, hogy nem is ismerem ezt a Messiás valakit! Jól van, sikerült lerázni. Könnyebben ment, mint gondoltam. Na, menjünk haza lehajtott fejjel, nem kell a balhé. Jaj, ne már, ezek meg mit akarnak, biztos az kiscsaj hozta a nyakamra őket. – Mi? Hogy én, én ismerem őt?! Hát bolondok vagytok ti férfiak? Hát verjen meg az Isten, ha ismerem ezt a koszos zsidót, de verje meg őt is, meg titeket is, akik azt gondoljátok, hogy egy magamfajtának köze lehet egy ilyenhez. Az Élő Úrra mondom, hogy semmi közöm nincsen ehhez az emberhez, halljátok?! Dorgáljon meg titeket az Isten, rakja rátok meg rá is nehéz karját, hogy így bántok a szegény bámészkodóval! Megyek is innen, szégyelljétek magatokat! Na meg ez a kakas is, most kell kornyikálnia, vagy már ennyire elment volna az idő… vagy …