A keresztyén tragédiája

„Utoljára pedig fiát küldte el hozzájuk, mert úgy gondolta: A fiamat meg fogják becsülni.” (37.)

A keresztyén életnek az a tragédiája, amikor elhangzik felette a mondat: „Minden marad a régiben”. Nem magamtól vagyok ilyen okos, reggel valaki a kezembe nyomott egy papírt, Kierkegaard volt rajta. Ő mondta ezt, szomorúan és lemondóan, mégis a keresztyénség lényegéig látva, hogy csakis és kizárólag a megváltozott életek lehetnek a keresztyénségnek a fokmérői. Megint nem általánosítok, próbálok magamra vonatkoztatni. Annyira vagyok keresztyén, amennyire megbecsülöm Krisztust. A szavait, amiket örökségül rám bízott, a kéréseit, amit minden tanítvány felé megfogalmazott, a parancsait, amiket a lehető leghatározottabban nekünk adott. Hogyan becsülhetem meg a Fiú szavait? Úgy, ha azokat az életemben tettekre váltom. Megbecsülni a Fiút! Milyen távol vagyunk még ettől, hogy mindenki, aki magát keresztyénnek vallja, mondja és hiszi, az onnan mérné meg saját magát, hogy mennyire becsüli meg a Krisztust. Mennyire enged a szavának, mennyire akar vele szenvedéseiben és kereszthordozásban is azonosulni, mennyire veszi komolyan az értünk halt és feltámadott Messiást! Kierkegaard jól látta, hogy a kulcs a változásban van, hiszen Krisztus közelében meg kell változnia az ember életének. Nem tehetünk úgy, mintha nem történt volna semmi. Nem járhatunk úgy templomba, hogy onnan nem viszünk haza semmit, s nem beszélhetünk úgy a templomokban, hogy ne legyen üzenet, amit hazavisznek az emberek. Mert az életetekkel tudjátok megbecsülni a Fiút! Semmi mással, csak a megváltozott életetekkel…