Önámítás

„és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.” (6.)

Ahogy nagyon elmésen a családunkban szokták mondani a sokat látott emberekre, most én is úgy vagyok magammal: Voltam én már minden, csak talán még akasztott halott nem. Ez utóbbi nem is pálya egyelőre, de ha belegondolok, mennyi mindent kell csinálnia az embernek, igaznak érzem a mondást. Amikor még gyakorlatban is kacérkodtam a pedagógus élettel, egy órán arról győzködtem a gyerekeket, hogy merjenek a Bibliáról máshogyan gondolkodni. Végzős középiskolások voltak, Szentírást nem olvastak, nem érdekelte őket mi is van benne, de mégis szent vallásossággal és áhítattal tekintettek rá. Mivel nagy vallásosság ellenes vagyok, próbáltam őket rávenni, hogy ne ringassák magukat abba a hitbe, hogy a Biblia szentnek tartása pótolja a naponkénti olvasást. Volt olyan, aki egyenesen büszke volt arra, hogy odahaza a nagy családi Biblia ki van téve a nappaliban a polcra, igazi ékkő, érintetlen lapokkal, tisztán és szépen. Hiába oltottam őket, hogy az Isten a ronggyá olvasott, aláhúzásokkal és gondolatfirkákkal tarkított Bibliában leli a kedvét, de ők csak azon sírtak, hogy egy könyvet nem szabad összefirkálni. Ekkor jött el az a pillanat, hogy fogtam a Bibliámat és a földre dobtam. Teljes csend lett, döbbenet, azt sem tudták hová legyenek szégyenükben. Volt, aki meg is fogalmazta, hogy mekkorát csalódott, hogy bánhatok így a könyvek-könyvével. Na persze a pletyka úgy vitte szerte a hírt, hogy pár hét múlva szeretett ex főnököm hívott fel, hogy tényleg igaz, hogy én leköptem meg lábbal tiportam a Szentírást?!  Jobb hírfolyamunk van, mint bármelyik bulvárnak! A történet végkicsengése az, ami ez után a sztori után sok évvel történt. Felhívott valaki abból a csoportból és elmondta, ő most jött rá arra, hogy nem én bántam durván a Bibliámmal, amikor ledobtam, hanem ő, mert igazán őszinte szívvel még ki sem nyitotta. Újabb családi mondás következik: Mondd meg nekem mi botránkoztat meg téged és én megmondom ki vagy!