A katona imája

„De a százados ezt felelte rá: „Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám.” (8.)

„Nem vagyok rá méltó, hogy a házamba lépj / De csak egy szóval mondd / És meggyógyul a lelkem, / ahogy tisztul a kép / Azonnal enyhül a gond / Bárhová mentem, te jöttél velem / Mint a hazám sorsa és a reménytelen szerelem / Igazság lelke - most legyél velem…”

(Ákos)

Olyan sokat és sokféleképpen imádkoztam már, másokért, vágyakért, valahol legmélyebb önmagamért. Kértem már, könyörögtem, hálát adtam, esedeztem, leborultam s néha büszkén álltam, mondva az önmagam és őseim imádságát. Azt reméltem, hogy az imáim magasra emelnek majd, egészen az Élő Isten színe elé, de mégsem ez történt, hanem lettem kisebb és egyre csak kisebb. Kevés olyan imádság van, ami képes az embert hihetetlen magasságokba emelni, s talán éppen az a titka, hogy az imádkozó nem emelkedni, hanem sokkal inkább alászállni akar. A katona imája az emberi alászállás egyik legcsodásabb példája, amikor is a római pogány százados szóba elegyedik egy koszos zsidóval, lealacsonyítja magát ehhez a beszélgetéshez, s mit több, egyik szolgája életéért könyörög. Alászállás a javából, hiszen az úr egy szolgáért könyörög, s mint minden könyörgő, így ő is kiszolgáltatja magát annak, akinek a segítségét kéri. Alászállás, hiszen méltatlanná teszi magát cselekedeteiben, s szavaiban is ezt vallja meg: nem vagyok rá méltó, hogy a házamba lépj. Jézus Krisztus mégis erre a hitre mondja, hogy páratlan, s Ő maga sem sok ilyennel találkozott földi „praxisa” során. Mert aki megalázza magát, az felmagasztaltatik, meg annak az életében enyhül a gond, meg tisztul kép, meg gyógyul a beteg s az Isten karnyújtásnyira jön.