hapsitapsi

„Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat.” (5.)

Az imádság nem pusztán kérés, nem egy gyors bevásárló lista, azokkal a dolgokkal, amire a boldog élethez szükségünk lenne, amit ha megad az Isten, akkor mennyire jó fej már! Az imádság nem annak bizonyítása önmagunk meg mások felé, hogy mi mennyire is vallásosak vagyunk, meg mekkora kapcsolatunk is van nekünk azzal, akihez az imádságunk száll! Az imádság a legprivátabb és legintimebb közösségünk az Istennel, csak az övé, meg a miénk, hisz a legbensőségesebb és legfontosabb beszélgetése az életünknek. Ahova nem kell közönség, nem kell, hogy lássák mások, mert nem az emberekhez van köze, hanem ahhoz a viszonyhoz, ami az imádkozó és az Isten között van. Aki az imádságban ezt nem tudja, és nem akarja megélni, annak meg lesz a maga jutalma. Az emberek majd ránéznek, és azt mondják: De kegyes, de rendes, de nagyszerű. Így meg lehet fürödni mindabban, amit az emberek adnak. Vélemények, reakciók, tapsik, lelkesedő megjegyzések. Aki ennél többre vágyik, annak az imádságát el kell vinnie nemcsak a legbensőbb szobába, hanem még annál is mélyebbre. Ahol csak Isten van és az ember, aki vele beszélgetni akar. Isten szól igéjében, mi pedig válaszolunk neki imádságban. Beszélgetés. Kérdések és válaszok. Párbeszéd. Kettesben. Ennek is meg van a maga jutalma, igaz nem taps, nem emberi elismerés, hanem az Isten-ember kapcsolat új dimenzióinak feltárulása, ahol egyre többet tapasztalhatunk meg a végtelenből.