Esti mese

„Dicsérlek titeket, hogy emlékeztek minden tanításomra, és úgy tartjátok meg a hagyományokat, ahogyan átadtam nektek.” (2.)

Egyszer volt, hol nem volt… még az óperenciás tengeren innen, de már az üveghegyen túl, élt egy nagyon furcsa nép, amely messze földön híres volt arról, hogy mindenhez hozzá tudott toldani egy kicsit. Ha azt a hírt kapták, hogy jön egy vándor katona a határban, mire a hír eljutott az ország másik végibe, az üveghegyen innenre, ott már 150.000 fős vérszomjas hadsereg fenyegette ezt a kis országot. Ha valakinek szemölcs nőtt a kisujja hegyire, mire az egész határ tudott róla, már az illetőnek nem kis szemölcse volt, hanem halálos és hatalmas tumora, amely már teljesen eldeformálta az egész testét. No, hát ilyen volt ez a furcsa kis ország, mindenhez hozzá tettek, mindenen változtattak, s közben igencsak csodálkoztak, hogy őket senki sem szereti. Mert azok, akik körülöttük laktak nem igen szívlelték az ilyenfajta csúsztatásokat, de mire elmondhatták volna, ebből is a sok toldozgatás meg lódítás miatt szörnyű nagy hazugság kerekedett. De nemcsak a környező országok lakói nem tudtak mit kezdeni a sok-sok hazugsággal, hanem már ők sem. Mindenki azt hitte csak egy kicsit tesz hozzá, csak egy icike-picikét ferdít, s nem is sejtették, hogy ebből a sok icike-picikéből mennyi baj és tragédia származott. Már senki sem hitt senkinek. A fiatalok nem hittek a szüleiknek, a házastársak a másik félnek, a beosztottak a főnököknek, az emberek a kormánynak… nem számított a leírt igazság, hitelét vesztette az adott szó, és szépen lassan elfogyott ez a kis ország. Csak nagyon kevesen, egy-két öreg emlékezett még arra, hogy valahol, egy furcsa könyvben olvasták, hogy az igen-igen, a nem, pedig nem kell, hogy legyen és a hagyományokat úgy kell megtartani, hogy ahhoz hozzá nem teszünk, sem el nem veszünk belőle… de sajnos akkor már késő volt…