A vereség

„Egyáltalán már az is nagy gyarlóság bennetek, hogy pereskedtek egymással. Miért nem szenveditek el inkább a sérelmet? Miért nem tűritek el inkább a kárt?” (7.)

A nagy hadvezéreknek fel kell ismerniük, hogy mikor szenvedtek vereséget. Hiszen a vereség nem az, amikor már mindenki halott, sérült vagy megfutamodott. Persze vannak kivételek, egyszer-kétszer előfordult, hogy a spártai háromszáz esete ismételte magát a történelem színpadán. De a legtöbb esetben fel kellett és fel kell ismerni a vereség pillanatát, vagy ha úgy tetszik, azt a pillanatot, amikor be kell dobni a törölközőt. Vannak eleve vesztes csaták, ahol már az vereség, hogy egyáltalán belementünk, hogy egyáltalán elkezdtük, hogy egyáltalán helyet adtunk indulatoknak és érzéseknek. Amikor egy férfi üvölt egy nővel, amikor egy szülő alkudozik a gyerekével, amikor házastársak veszekednek, s talán te is hozzá tudod tenni a magadét: vannak eleve vesztes csaták. Egy válásból senki sem kerülhet ki győztesen, egy veszekedésből se, még ha azt is hisszük, hogy lehet miénk a győzelem. Az apostol, aki ezeket a sorokat írta, tud ilyen eleve vesztes csatáról: Amikor egy Krisztust követő ember úgy él, mintha nem ismerné Jézus Krisztust, amikor egy Krisztust követő közösség úgy viselkedik, mintha elfelejtette volna Megváltója szavát. Már az is vereség számotokra, hogy egyáltalán veszekedtek, vitatkoztok, pereskedtek, jogra meg igazságra hivatkoztok, miközben a Krisztust követő ember élete másról kellene, hogy szóljon. Hallottam olyan, természetesen nem magyarországi esetekről, ahol Krisztust követő közösségek pereskedtek egymással, észre sem véve, hogy eleve vesztes az a csata, az-az ügy, ahol két keresztyén ember vagy közösség „csap össze”. Persze jogilag nyerhetünk, de már az eleve vereség, hogy előfordulhat ilyen. Még jó, hogy minket magyar reformátusokat ez nem ért utol. Ha pedig egyszer utolér, azért tudjátok, hogy eleve vereség, nagy gyarlóság és nagy szomorúság, ha eddig eljutunk.