Marco Ferreri

„mert az evésnél mindenki a saját vacsoráját veszi elő, és az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik.” (21.)

Bizonyára nem mond sokat nektek Marco Ferreri neve, de ezen nem kell idegeskedni, nekem sem mondott, míg nem láttam az általa rendezett filmek egyik legnagyszerűbbikét, a „Nagy zabálást”. Nagyszerű színészek, nagyszerű ételek, nagyszerű rendezés, és egy nagyon érdekes, szomorú és megrázó mondanivaló. A film lényegében annak a művészi megjelenítése, ahogyan négy jó barát halálra zabálja magát egy házban, ezzel furcsa oldalát mutatva meg az ember állattá silányosodásának. Mert valahol, amikor az ember már semmi másra nem tud gondolni, csak az ösztönei tárgyára, ott egyre kevesebb az emberi vonás és egyre több az állati. Nézzetek csak széjjel önmagatok körül, s látni fogjátok, az élet sokkal jobb rendező, mint Marco Ferreri. Tele ez a világ nagy zabálásokkal, nagy ösztön kielégítésekkel, tele ez a világ az olyan emberrel, aki mindig csak magának él, mindig csak az ösztöneinek enged, nem nézve kin és min gázol át. Azok, akik Krisztust követik, másokért élnek. Nem nagyokat zabálnak, hiszen nincs is mit, a „zabálni való” nagy részét széjjel osztják azok között, akiknek nincs. Nem minden arról szól, hogy mi az én szükségem, hanem sokkal inkább: mi a másiké. Nem az a jelszó, hogy mit tehet értem a világ, hanem, hogy én mit tehetek érte. Azért a jó öreg Marco tudott valamit: Filmjével megmutatta, hogy az önzésnek, az ösztönök vezette embernek, a nagy zabálásoknak mindig ugyanaz a vége… Talán engedni kellene, hogy a legnagyobb rendező rendezze be, meg, és el az életünket. Akkor hiszem, hogy más lehet a vége!