Nagyúr

„Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá.” (45.)

Mindenkinek megvannak azok a fontos idézetei, amiket, ha álmából keltik is fel (ez volt nálunk a musthaveknown családi szlogen) vissza tud mondani. Kinek ez, kinek az. Biztos aszerint szelektál az agyunk, hogy mi is az, ami akkor, amikor tanultuk nagy hatást tett ránk. Nekem maradt Katona József klasszikusa, mert Tiborc panasza egészen mélyre égett bennem. Azóta is keresem az okát, hogy mi volt az, ami megfogott ebben a pár sorban?! Talán a vége.

„És aki száz meg százezert rabol, Bírája lészen annak, akit a Szükség garast rabolni kényszerített.”

Ez olyan hangzatos, olyan igazságosztós, olyan evangéliumi. Gondoltam akkor. Talán ebben kerestem én is a mentséget, hiszen az a bizonyos Szükség, az igen nagy úr. Nagyúr volt az én életemben is, s igen nagy úr mások életében is. Szükségünk van valamire vagy valakire, s van az a pont, ahol már minden tettünket ez a szükség irányítja. Garast rabolni – lám-lám – lehetséges akkor, ha a Szükség rákényszerít minket. S ha a Szükség kényszerít, akkor az a rablás erkölcsileg felette áll annak, amikor valaki százezert rabol, igaz nem szükségből, hanem csak úgy, úri passzióból. Amit aztán én megtanultam az evangéliumból, az pont nem Tiborc panaszának végső konzekvenciája, hanem Jézus Krisztus uralmának határtalansága. Jézus nagyobb úr, mint a Szükség. A kövekből nem lesz kenyér, indulataiból nem lesz felszabadítási mozgalom. Kereszthalála és feltámadása nyomán pedig egy olyan közösség jön létre, ahol nem a szükség uralja az embert, hanem az ember befolyásolja a szükséget. Mert ahol Krisztus az Úr, ott nem kell sem százezert sem garast rabolni, mert jut mindenkinek éppen úgy, ahogyan szüksége van rá.