Akárki

„Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is.” (13.)

Szeretem Ernest Hemingwayt. Nem feltétlenül az öreg halászért, hanem azért a világlátásért, amit képes volt történetein keresztül, nekünk olvasóknak átadni. Az egyik kedvencem a „The Capital of the World” története, ami a bikaviadalról, Madridról, az illúziókról és az „akárkikről” szól. A főhős egy érzékeny, álmodozó, illúzióit hűen követő Paco nevű fiú, aki igazi „akárki”, hiszen ilyen névvel ezrek élnek Madridban. Azt, hogy mennyire átlagos fickó, a népszerű vicc is bizonyítja, miszerint, egy apa Madridba ment engedetlen fia után, s hogy megtalálja az „El Liberal” újságban hirdetést adott fel: „Paco, kedd délután találkozz velem a Hotel Montanában, minden megbocsátva. Apa.” Másnap délután csaknem 800 Paco várakozott a hotel előterében és előtte az utcán. Ez a Paco, ez az akárki pincérként arról álmodik, hogy matador lesz, aki bikákat győz majd le. Álmodozásainak tragikus halála vet majd véget akkor, amikor bikaviadalt imitálva véletlenül barátja halálra sebzi, egy székre erősített késsel, ami mint a bika szarva, szakítja fel a fiú ütőerét. Az akárkik, az illúzióik után futva sokszor csak szörnyű tragédiák árán tanulják meg, hogy az illúziók nem változtathatják meg a valóságot. A valóság az, hogy minden Pacónak, azaz minden embernek szüksége van megbocsátásra. Akárki is gondolja magáról azt, hogy neki nincs rá szüksége, lassan el kell engednie ezt az illúziót. Isten valamennyiünknek megbocsátott, mindent, feltételek nélkül. Aki ezt még nem tapasztalta meg, az egyre mélyebbre süllyed saját illúzióiban, s nehezen tudja majd átélni, hogy mit jelent megbocsátani másoknak. Isten népe az a nép, aki felébred illúzióiból, s meglátja a valóságot: abból élünk, hogy Isten nekünk megbocsátott, s az által kell másokat éltetnünk, hogy mi is minden embernek megbocsátunk.