Szörnyeteg

1Mózes 5 „Amikor Isten embert teremtett, Istenhez hasonlóvá alkotta. Férfivá és nővé teremtette, megáldotta, és embernek nevezte őket teremtésük napján.” (1b-2.) Csak ülök a doboz előtt, este van, híradó, üveges tekintettel meredek a képernyőre, helyesebben nem is rá, hanem valahova mögé próbálok látni. Valamelyik adó valamelyik hírszerkesztője olvassa befelé a híreket, pörögnek egymás után az események. Nem fogok fel mindent, csak szavak próbálnak eljutni a tudatomig: megölte, összeütközött, megcsalta, ellopta, milliárdok, magára hagyta, benn égett, megerőszakolta, megrázó képek következnek. Próbálok a TV mögé látni, mintha ott megtalálhatnám az embert, nem merek a képernyőre fókuszálni, mert attól félek nem emberek, hanem a hallottaknak megfelelően állatok néznének rám vissza. Vége a Híradónak, kikapcsolom a TV-t, egyszerűen nem találom magam, nem találom a másikat, nem találom az embert. Totál olyan az egész, mint a Dr. Moreau szigete c. filmben, egy lakatlannak hitt szigetre vetődöm, ahol kiderül, hogy egy Nobel díjas genetikus kísérletezik azzal, hogy az embert és az állatot keresztezze. A sziget tele van szörnyetegekkel, mert az, ami nem állat, és ami nem is ember, az nem lehet más csak szörnyeteg. Két lábon jár, tud beszélni, működnek az alapvető élettani funkciói, de mégsem hordoz magában semmit abból, amit az ember eredetileg jelent. Mitől lesz az ember igazán ember, egy olyan korban, amikor szinte minden elállatiasodik? Az, ahogyan eszünk, ahogyan szeret(kez)ünk, ahogyan a társas érintkezéseink zajlanak, egyre kevesebb emberit hordoz magában. Mindezt azért, mert egyre kevesebb közünk van az Istenhez, s nem vesszük észre, hogy ez az a kapcsolat, ami az embert emberré teszi. Isten teremti az embert, Ő nevezi el így, és a vele való kapcsolat tartja meg az embert emberi mivoltában. Isten emlékeztet arra, hogy kik is vagyunk valójában, ha pedig eltávolodunk tőle, egyre kevesebb marad az emberből, s egyre több lesz az állatból, végül szörnyetegként éljük le az életünket. „… végignézek embertársaimon, s hasonlóságot látok a szörnyetegekkel, úgy érzem, mintha feltörne belőlük az állat, és se állatok, se emberek nem lennének egészen, hanem egy ingatag keveréke a kettőnek… és ilyenkor elfog a félelem…” (Dr. Moreau szigete)