Az első emberi kérdés

1Mózes 4 „… Kain ezt felelte: Nem tudom! Talán őrzője vagyok én a testvéremnek?” (9.) Isten kérdez. Nem azért mert nem tudja a választ, hanem mert adni akar egy utolsó esélyt. Esélyt a megvallásra, a beismerésre, arra, hogy bizonyítsuk, van még közünk hozzá, még emlékszünk szavára. Isten kérdez. Nem érzem kérdésében a szemrehányást, nem érzem benne a bántást, de mivel lehorgasztom a fejem, mert tudom mennyi bűnöm és szörnyűségem van, ezért jobbnak látom, ha nem felelek a nekem feltett kérdésre. Annál jobb ötletem van, inkább visszakérdezek, s mint akkor ott, az első emberi kérdésben, az én kérdésemben is ott a szörnyű hazugság. Káin a neki feltett kérdésre furfangos kérdéssel válaszol: Talán pásztora vagyok én a pásztornak? Ha lenne sleppje, bizonyára hangosan röhögne, jól kivágta magát ez a Káin fiú. Isten szemében a kérdés hallatán könny csillog, hiszen Káin nem őt csapja be, hanem saját magát. Káin szerette volna Istenre kenni az egész sztorit, hiszen Ő nem fogadta el az áldozatot, Ő provokálta ezeket az eseményeket. Mekkora önbecsapás elhárítani a felelősséget magunkról, akkor, amikor Isten kérdez. Mert Isten kérdez. Teszi ezt úgy, hogy sohasem hagyott cserben minket, persze lehet, hogy valamit, amit elé vittünk, önmagunkat, a fogadalmainkat, nem tudta elfogadni, de csak azért, mert a Káin útját járva, adtunk neki a fölöslegünkből, pedig neki a lényeg kell. Teljes önmagunk, az életünk, hiszen az ellene vétett bűnt csakis vérrel lehet lemosni, ha nem a miénkkel, akkor egy áldozati Bárányéval. Isten kérdez. Hol vagy te, egész lényeddel, elfogadva az Egyetlen és Tökéletes Bárány áldozatát? Isten kérdez. Hol van a testvéred, a másik ember, akiért tehetsz, akit szerethetsz, hol vannak a jóságodnak és a szeretetednek a látható jelei? Isten kérdez. Válaszolsz végre neki, vagy a Káin útját járva visszakérdezel?!