Kegyelem

2Mózes 33 „Be mégy a tejjel és mézzel folyó földre, de én nem megyek veled, mert keménynyakú nép vagy, és elpusztítanálak az úton.” (3.) Az a legnagyobb bajom, hogy a legtöbbször meg akarom mondani Istennek, hogyan is segíthetne a leginkább nekem. Hirtelen elfelejtem, hogy Ő Mindenható és Mindentudó, s ötletek ezreivel bombázom, mert én aztán tudom, hogy mi a jó és a lehető legjobb nekem. Az imádságaim rendelések, s várom, hogy a lelkes pincér jegyzetelje, hogy mit is kívántam meg az étlapról. Kérek ezt, és még ezt, természetesen ezt is, és kérek és kérek és kérek…. szakadatlan. Legjobb esetben megkérdezem a pincért, hogy mit is tud ajánlani, de végső soron a döntés az enyém. Rendelek. Aztán a csodák elmaradnak, csak kapom, amit kértem. Ha netalán eltávolodtam tőle, akkor is leadom a rendelést, kérve, hogy jöjjön közelebb, ne késsen stb. stb. stb., szokásos szöveg. Néha gondolkodóba ejt annak az esetnek a lehetősége, amikor nem rendelek, nem kérek, hanem egyszerű nyugalommal szemlélődök, engedve, hogy Isten megtegye azt, ami tényleg a lehető legjobb nekem. Engednem kellene lassan ennek a kísértésnek, s akkor talán megváltozhatna az életem. Nem én mondanám meg neki, hogy mit csináljon, hanem Ő mutathatná meg bennem és általam, hogy mit is akar tenni ezen a világon. Engedni kéne neki, hiszen mégiscsak Ő az Isten, én pedig csak ember vagyok. Aki nem tudja mi a jó neki, s éppen mire van szüksége igazán. Néha azt gondolom, Istenre van szükségem, mert nincsen jelen az életemben, elhagyott engem, vagy esetleg én őt. Közben meg csak szétváltak útjaink, mert azt gondolta, ha továbbra is velem maradna, látva a hülyeségemet, előbb-utóbb agyoncsapna. Ő tudja egyedül, mi kell nekünk, és néha pontosan nem az, amit annyira szeretnénk.