Lábatlankodni

„Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.” (7.)

Nem sok buddhista mondás ragadt meg bennem, de egyre egészen tisztán és világosan emlékszem: Sírtam, mert nem volt cipőm, aztán láttam valakit, akinek nem volt lába. Érdekes hozzáállás ez az élethez, a cipőhöz és a lábhoz. Mert persze minden életet önmagában kell megmérni és megvizsgálni, de mégis, igazi értelmet az élet akkor nyer, amikor rájövünk, hogy mennyi minden más is lehetne velünk. Illetve akkor, amikor ránézünk mások életére, akiknek alig van valamijük, nincsenek márkás cuccaik, nincsenek vadi új mobiltelefonjaik, és mégis boldogok, hálásak, kiegyensúlyozottak, s néha olyan életük van, amiről mi csak álmodunk. Fussunk neki még egyszer. Sírtam, mert nem volt cipőm, aztán láttam valakit, akinek nem volt lába. Érdekes hozzáállás ez az élethez. Mert vannak, akik azon tudnak sopánkodni és panaszkodni, hogy mennyire nehéz ez az élet, mert egyre drágább lesz a whiskey, meg a cigi és a kávé. Vannak, akik azon sírnak, hogy nem a legmárkásabb, meg a legdivatosabb, az, amit fejre, testre vagy éppen a lábra húznak. Aztán egyszer csak találkozunk az élet egy egészen másik oldalával, azzal, ahol vannak, akiknek nincsen lábuk, vagy kezük, vagy édesanyjuk, vagy nagyszüleik, vagy házuk, esetleg munkájuk. Éppen ezért, mert az életnek létezik másik oldala, nagyon becsüld meg magad, s mindazt, amit az életedben ajándékba kaptál. Ne vedd természetesnek azt, amid van, hanem kezeld különlegesnek, értékeld, szeresd, becsüld meg és legfőképpen adj érte hálát annak, aki engedte, hogy ne a láb nélküli oldalon légy.