Rájöttem

1Mózes 9 „Számon kérem az ember életét: egyik embertől a másikét. (5b.) Elég régóta gondolkodom azon a nyomorúságon, amit a saját életemben, esetleg a másik ember életében tapasztalok. Nem panaszkodás ez, hanem töprengés a nyugati világ igen nagy nyomorúsága fölött. Miközben látok olyan embereket és életeket, akik a világ egy más szegletén fizikailag mélynyomorban élnek, alig van pénzük, éheznek, takarékoskodniuk kell a vízzel, s mégis, boldog és békés életet képesek megélni. Szinte teljesen biztos, hogy az anyagi jólét, a mosogatógép, a „fullextrás” kocsi, a gasztronómia csúcstermékeinek fogyasztása nem jelenti azt, hogy nem vagyunk igen nagy nyomorúságban. Pedig azért nem vagyunk mi rossz emberek, de akkor meg mi lehet a probléma? Amikor kezembe veszem a Szentírásnak az első tényleges törvénykönyvét, a Mózes tíz parancsolatát megelőző törvénygyűjteményt, ami a Föld újra benépesítésének lesz a törvénykönyve, akkor értem meg igazán, hogy miért is vagyunk mi még nagyon messze a boldogságtól. Isten minden földi érték és dolog elé nem az én életemet helyezi, nem az ember életét, hanem mindig a másik ember életét. A legnagyobb érték számomra a másik ember élete kell, hogy legyen, s ezért kellene küzdenem, tennem és dolgoznom, nem pedig magamért. Tök egyértelmű, hogy majd Isten gondoskodik rólunk, nem kell törődnünk jobban magunkkal, mint a másik emberrel, nem kell, hogy önzőek és csak önmagunkkal törődő emberek legyünk. Isten számon kéri tőlünk a másik ember életét, és valaki mástól majd számon kéri az enyémet is. Törődj másokkal! Ez a legfontosabb parancs az emberiség életében, s ha ennek a helyét átveszi a szüntelen önmagunkkal törődés, akkor nemcsak, hogy nyomorultul élünk, hanem nem tudunk majd számot adni a ránk bízott feladatról. Semmiben nem vagyok annyira biztos, mint abban, hogyha majd egyszer eljön a számadás ideje, akkor Isten legelőször azt fogja kérdezni, hogy számot tudsz e adni azoknak az életéről, akiket Ő rád bízott.