Örökség

„A munkások azonban ezt mondták maguk között: Ez az örökös, gyertek, öljük meg, és mienk lesz az örökség!” (7.)

Mindenkinek van valamilyen öröksége, hasznos vagy haszontalan, lényeges vagy lényegtelen, de az örökség az mégiscsak örökség. Az örökségért mindenre képes az ember, legalábbis a szomorú tapasztalat szerint. Mennyi vita, veszekedés, harag és gyűlölet támad ott, ahol az örökség nem jelent mást, csak a megfogható, és osztható tárgyiasított értékeket. Kié lesz az ezüstétkészlet, a családi könyvtár, a ház, a készpénz, és ki tudja még mi, akár az utolsó varrótűig lehet vitatkozni, osztozkodni bizonyítva, hogy fogalmunk sincs az örökség igazi értékéről. Az igazi örökség nem mérhető pénzben, házban, kacatban, annak ellenére, hogy ezek is fontos dolgok lehetnek, de csak árnyékai az igazi örökségnek. A kacat elavul, a ház elöregszik, a pénz elfogy, s akik ezeket kapták, hamar rá fognak jönni: alig van valamijük, s a semmit akarták annyira. Míg azt akarták elfelejtették az igazán nagy dolgokat. Az igazi örökség, amiért mindent érdemes megtenni, az nem anyag, nem pénz, nem vagyon, hanem azok a dolgok amiket „… sem a moly, sem a rozsda nem emészt meg …”. Igazi örökség a hit, amely tovább lát az orránál, s azt is reméli, amit már azon túl sem lát. Igazi örökség az alázat, amely nem szolgalelkűség, hanem az-az esély, amelyet a másiknak adsz, még akkor is, ha nem érdemli meg. Igazi örökség a csönd, amelyben halkan elmondhatod azt az imát, amit ugyancsak örökségbe nagyszüleid hagytak rád. Igazi örökség az a szeretet, amely képes engedni, hogy az örökségre vágyók rávessék magukat, és elpusztítsák, csak azért, mert nem ismerik fel, hogy az igazi örökség mindig is az övék volt. Mindenkinek van valamilyen öröksége. Azok az igazán boldogok, akik ezt még az előtt felismerik, hogy ne tudnának belőle másoknak is adni.