Ígérgetés

1Mózes 48 „Azután ezt mondta Izráel Józsefnek: Én már meghalok. De Isten veletek lesz, és visszavisz benneteket atyáitok földjére." (21.) Már annyian ígérték nekünk, hogy "jobb lesz", meg, hogy "nem fog fájni", meg "már csak ezt kell kibírni"! Aztán persze nem lett belőle semmi, vagy nem sok minden lett belőle, mi meg már lelkesedtünk, meg álmodoztunk, aztán elképzeltük, reméltük és talán akartuk is. Én őket is meg tudom érteni, számtalanszor kerülök ugyanabba a helyzetbe, mint a nagy és megrögzött ígérgetők. Szeretném, fontosnak és jónak tűnik, éppen ezért könnyelműen meg is ígérem, aztán sem erőm, sem időm nincsen rá. Valahol nagyon mélyen az a jószándék lakik mögötte, hogy szeretnék mindeneknek minden lenni, egyszerre élharcos ifjúsági munkás, romantikus férj, játszani ráérő édesapa. Ezért ígérek, aztán meg futok az ígéreteim után, amikor pedig gyorsabbak nálam, rá kell jönnöm, igérgetővé lettem. Aztán persze van aki túllát ezen, és van, aki már nem nagyon hisz nekem. Talán ismerős lehet neked is az érzés: szeretnék, ezért ígérek. Amióta megismertem Istent (ez egy befejezetlen múlt idő :-) ) próbálok nem ígérgetni, azért, mert szembe találkoztam a nagy ígérettel, ami mellett már nincsen szükség emberi ígérgetésekre. Azóta próbálom ezt az egy ígéretet megerősíteni, hiszen, ez az egyetlen olyan fajta ígéret, amiből sohasem lesz ígérgetés! Nem kell már, hogy én ígérjek, hiszen Valaki ígért, s nekem és nekünk csak ezt az igéretet kell meghirdetni a szavainkkal és a tetteinkkel együtt újra és újra, nap mint nap. Isten ígérete, amely soha nem fullad ígérgetésbe így szól: "Én veled leszek, nem hagylak el!". Apák ezt adják tovább fiaiaknak halálos ágyukon, anyák súgják halkan lányaik fülébe, testvérek és barátok ismétlik el az ígéretet, ami mellé nem kell más emberi ígérgetés. Isten veletek lesz! Ez elég!