Hallatszik!

1Mózes 18 „Azért ezt mondta az ÚR: Mivel már igen sok a jajkiáltás Sodoma és Gomora miatt, és vétkük igen súlyossá vált, lemegyek, hogy megnézzem: vajon csakugyan a hozzám fölhatolt jajkiáltás szerint cselekedtek-e, vagy sem. Tudni akarom.” (20-21.) Egy csöndes sarok a nappalimban, egy fotel, forró tea, egy Biblia és a csend, ami ahhoz kell, hogy meghalhassam az Isten szavát, ezek szegődtek társamul Ábrahám történetének olvasása közben. Odakint nem ugatnak kutyák, elült a város zaja, nem indul busz, nem berregnek a légkondicionálók. Csend van. Ritka pillanat és különleges ajándék a város szívében találkozni a csenddel, s ki is használom e különleges ajándék adta lehetőséget, és belemerülök az olvasásba. Pár sort emésztek csak meg a több ezer éves szövegből, s máris oda a csend illúziója, valahol az utcában egy kutya nyüszít. Mindegy. Próbálok visszatemetkezni a szöveg biztos rejtekébe, de újra hallom azt a szerencsétlen kutyát. Nem-nem is kutya. Olyan, mintha egy gyerek sírna. Szegény gyerek. Mindegy. Azt sem tudom hol jártam, keresem az otthagyott sort, a még felsejlő szavakat, de a sírás csak nem szűnik, sőt, egyre erősödik. Nem tudok nem rá figyelni, s ahogy leteszem a Bibliám és belehallgatok az éjszakába, ahogy egyre jobban figyelek a sírásra, úgy bizonytalanodom el. Nem kutya, nem gyerek, inkább felnőtt, nő és öreg, nem. Nem tudom, talán egyik sem, talán mindegyik. Megőrjít, hogy nem lehet csend csak pár percig az ember életében. A sírás csak egyre erősödik, s egyre inkább azt érzem, nem kívülről, hanem belülről jön, bennem üvölt és zokog valami, s hogy elhallgatassam mohón falja szemem az újabb és újabb sorokat. Szépen lassan az olvasott szavak s a jajgatások egy rendszerré állnak össze bennem, s megértem mi ez az egész. Nem kutya. Ember. Helyesebben emberek. Kicsik és nagyok. Itt a városban. Jajgatnak, sírnak, nyüszítenek, zokognak, s kiáltásuk száll az ég felé. Általában nem szoktuk meghallani, hiszen a kiáltásuk nem nekünk, hanem a Mindenség Urának szól. Gyermekek sírnak, mert szüleik nem akartak vagy nem együtt akartak szülők lenni. Megcsalt házastársak, kizsákmányolt és kilakoltatott emberek, megbántott és megsértett életek zokognak. Hajléktalanok elkékült szájjal panaszolják, hogy magukra hagyták őket, panel családok jajgatnak, mert mindenki hallotta, és mégsem tett senki semmit. A jajkiáltások innen a városból szállnak felfelé, mert vétkünk igen súlyossá vált, lenézünk, lesajnálunk, megbántunk, ellopunk és tönkreteszünk. Mi nem halljuk a jajgatást, de Isten már meghallotta, s nekiindult, mert tudni akarja, hogy van-e alapja az emberek jajgatásának. Először tájékozódik, aztán ítéletet hirdet. Azt pedig biztosan hallani fogjuk.