Furcsák…

1Mózes 21 „És megnyitotta Isten az asszony szemét, úgyhogy meglátott egy forrást. Odament, megtöltötte a tömlőt vízzel, és megitatta a fiút.” (19.) Egyszer, talán nem is olyan régen, valahol annak a sivatagnak a kellős közepén, ahol Rejtő Jenő hősei is a túlélésre játszottak, eltévedt két igazi angol úriember. Maguk sem értették, hogyan keveredtek ennyire messze a karavánjuktól, mint ahogyan azt sem fogták fel, miért nem indultak még a segítségükre. Két napja vándoroltak árnyék és víz után kutatva, egyre reménytelenebbül és kétségbeesettebben. A kiszáradás szélén, szinte alig vánszorogva próbálták egymást erősíteni. Egyszer az egyik utazó felnézett és reménykedve szólt társához. - Oda nézz, ott egy oázis, egy tó, látom a vizet. Sátrak és fák vannak arra, megmenekültünk! A másik nyugtatni próbálta. - Ne éld bele magad, sajnos az csak délibáb. A szomjúság, a fáradság és a hirtelen felmelegedő levegőréteg miatt látjuk úgy, mintha ott a távolban víz vagy tó lenne. Nem érdemes arrafelé mennünk, csak a képzeletünk játszik velünk.  A másik szomorúan helyeselt, és vánszorogtak együtt tovább. Másnap délben két beduin áll értetlenül a két holtest fölött, a fejüket csóválták és megdöbbenten sajnálkoztak a két eltévedt utazó halálán. Felrakták a holtesteket a tevéikre, majd elindultak az oázis felé. – Olyan furcsák ezek a fehér emberek – mondta az egyik – egyedül ők képesek 500 méterre a víztől szomjan halni! Furcsák vagyunk mi modern és fehér, művelt és igen fejlett társadalomban élő emberek. Furcsák, mert képesek vagyunk a forrástól akár csak pár lépésre is szomjan halni. Nem vesszük észre, nem látjuk, nem érzékeljük, hogy életünk működésének biztos forrásai alig karnyújtásnyira vannak tőlünk. A gyerekeink felbosszantanak, a szüleink kikészítenek, a tanáraink letudnak, a diákjaink semmibe vesznek, a szerelmünk az agyunkra megy. Így szépen lassan, szeretetre és boldogságra éhezve és szomjazva vándorlunk végig az életen, s amikor majd megállnak felettünk az angyalok, furcsának fogják találni, hogy nem láttuk meg életünk igazi forrásait. Azt hiszem, tényleg Isten kell ahhoz, hogy a mai modern és furcsa ember a szeretetet, mint igazi és örök forrást újra felfedezze az életében. Ha Ő megnyitja a szemünk, akkor észrevesszük, hogy a gyerekeink imádnivalók, a szüleink tisztelhetők, a tanáraink megbecsülendők, a diákjaink bátorításra vágynak, a szerelmünk pedig életünk legnagyobb ajándéka lehet. Ez a forrás kifogyhatatlan, kérd Istent, hogy mutassa meg neked is.